Kérdések és válaszok pszichológia témában

26 éves nő vagyok. Kb. 10 éve bulimiás, depressziós és szorongó. Részt vettem 2 éve pszichoterápián egy budapesti intézetben, ahol fél évet töltöttem. Akkor még kényszer és pánikbetegségem is volt mindemellett, de ezek már mondhatni megszűntek, ha nem is teljesen. Mindemellett kényszeresen ragaszkodtam a családomhoz, rettentően féltettem őket. A terápia után sokkal önállóbb lettem, és jobban éreztem magam, el is költöztem egy időre a családomtól, aztán mégis hazajöttem, mert még nem álltam készen erre. De nem jöttem rendbe azt hiszem mégsem. Elkezdtem érdeklődni a spirituális dolgok iránt, egy ideig ebbe kapaszkodtam, aztán kb. fél éve rájöttem, hogy csak illúziókban ringatom magam. Jártam többek között kineziológushoz, tanfolyamokra, terapeutákhoz, de ezek csak ideig-óráig segítettek. Aztán mikor ebbe se tudtam kapaszkodni, fél éve ismét elkezdtem lefelé csúszni. A legfőbb problémám a még mindig meglévő evéskényszer, de már háromnegyed éve nem hánytatom magam, így még inkább hízok. 20 kg felesleg van rajtam. Az önértékelésem szinte nulla, az önbizalmam is, félek, ha emberek közé kell mennem, hogy mikor aláznak meg, mikor bántanak emiatt. Teljesen hátrányban érzem magam, mintha valami leprás lennék, akitől az emberek undorodnak és lenézik. Ez kihat a kapcsolataimra, párkapcsolataimra is, amik nincsenek, pont emiatt, mert nem tudom elképzelni, hogy bárkinek is kellenék. A sok csalódás miatt pedig irtózatos düh van bennem a férfiak felé, mindemellett nagyon-nagyon vágyom egy párkapcsolatra, a szeretetre. A másik, ami problémát okoz, az érzékenységem, illetve, hogy felnagyítok, bebeszélek magamnak dolgokat. Szeretnék kijönni ebből, sajnos a családomra nem számíthatok, az anyagi támogatáson kívül. Most végzek az egyetemen a félévben, utána elvileg el szeretnék költözni és munkát találni. De alig van motivációm, mivel szinte semmi öröm nem ér az életben, eléggé passzív vagyok.
Válasz erre a kérdésre
Negyvenes évei elején járó férfi vagyok, második párommal, aki 34 éves. Öt éve élünk együtt. Nagy szerelemnek indult, és minden tökéletesnek tűnt, jól megértettük egymást. Szexuális életünk is tartalmas és örömteli volt, gyakran megkívántuk egymást. Mindez úgy három éve változott meg. Páromból a vágy kihunyt, visszahúzódó lett, eleinte nem értettem a dolgot, azt hittem, van valakije. Aztán idővel gyors hízásnak indult, egy év alatt több mint húsz kilót szedett fel, és ezzel párhuzamosan a szexuális életünk gyakorlatilag megszűnt, ami maradt havonta-kéthavonta egyszer, az már örömtelen volt. Vérzészavarai támadtak, hol kimaradt a menstruációja hónapokra, hol meg nem állt el a vérzés, egészségügyi köret lett a vége. Rohangáltunk orvostól orvosig, de semmilyen szervi problémát nem találtak. Ennek ellenére végül is anovulációt, sárgatest elégtelenséget állapítottak meg, és folyamatos hormonkezeléssel tartják rendben a havi ciklusát. Az orvosa szerint, ha sikerülne teherbe esnie, az rendezné a dolgot. Eleinte ez jó ötletnek tűnt, tényleg szerettünk volna közös gyereket, de most komoly kérdőjelek merültek fel bennem az egész kapcsolat jövőjéről. Párom nagyszerű családanya, de én reménytelenül elvesztettem a Nőt. Szexuális életünk tönkrement, már szorongunk a témától, és próbálkozni sincs kedvünk. Már nekem is merevedési zavaraim vannak a frusztrációtól, neki meg eszébe sem jut, hogy esetleg nekem hiányozna valami. A belső tűz, a szerelem eltűnt. Úgy érzem, annak ellenére, hogy szeretem őt, kapcsolatunknak így nincs jövője. Úgy tűnik egyetlen lehetőségem maradt: szakítani és újrakezdeni, mert így előbb utóbb úgyis az lesz a vége. De folyamatosan vívódom: lehet, hogy érdemes kitartanom és egy terhesség mindent megváltoztat majd? Rendeződhet ez a helyzet még jó irányba?
Válasz erre a kérdésre

Kövesse a Házipatikát:

Humánmeteorológia

GyógyszerekGyógyszerkereső
GyógyszerHatóanyag