A koronavírus-pandémia kitörése a világ nagy részét korábban nem tapasztalt élethelyzetbe kényszerítette 2020 elején. Nem volt ez máshogy Magyarországon sem, március 4-én azonosították az első fertőzötteket. Az események innentől felgyorsultak, a kormány napokon belül vészhelyzetet hirdetett, majd fokozatosan újabb korlátozásokról rendelkeztek. A közösségi terekben kötelezővé tett maszkviselés után az esti órákra is kijárási korlátozást vezettek be, a cégek nagy része pedig engedélyezte az otthoni munkavégzést. Facebookos posztunkban olvasóinkat faggattuk arról, hogyan élték meg a covidos éveket és mik jelentették számukra a legkomolyabb kihívásokat.
Napi 8-10 óra munka maszkban
A kötelező maszkviselés különösen nagy nehézséget jelentett azok számára, akik a munkájuk során nem tudták nélkülözni az emberi kontaktusokat. Sokan emiatt napi 8-10 órát is kénytelenek voltak a szájukat eltakarva dolgozni, a fizikai munkát végzők számára ez extrém terhelést jelentett. Egy masszőrként dolgozó olvasónk az alábbiról számolt be:
Naponta tíz óra hosszát masszíroztam másokat úgy, hogy meg voltam fázva. A maszk végig rajtam volt, majd' megfulladtam alatta – friss levegő nulla, mivel az ablak nem volt nyitható a szobában.”
Sok válaszadót nem csupán a kényelmetlenségek miatt viselte meg a száj eltakarása, de egyfajta stigmatizációként, vagy a szabadság korlátozásaként élték meg a maszkhordást. Egyesek számára a koronavírus-pandémia jelképévé váltak ezek az óvintézkedésként használt eszközök annak ellenére, hogy nemcsak a koronavírus, de más kórokozók terjedését is hatékonyan lassíthatják. Az egyik hozzászóló szerint a félelemnél csak a maszk volt fullasztóbb ebben az időszakban.
Mások viszont úgy nyilatkoztak, hogy a maszkviselést a mindennapjaik szerves részévé tudták tenni, és ha szükségét érzik, ma is ugyanúgy felveszik, mint korábban. Egy olvasónk arról számolt be:
Azóta is van nálam egy maszk a táskámban. Sokszor járok busszal, és ha nagy a zsúfoltság, vagy köhögnek, már önvédelemből is felteszem.”
„Mindenemet buktam”
Talán nincs is olyan család, amelyet ne ért volna valamilyen veszteség a pandémia csúcsidőszakában. Rengetegen számoltak be a válaszadók közül közeli hozzátartozójuk, barátaik súlyos betegségéről vagy haláláról, de voltak olyanok is, akik a munkahelyük vagy vállalkozásuk megszűnése miatt sodródtak a létbizonytalanság felé. Egyik olvasónk így élte meg azt az időszakot:
Mindenemet buktam: pénz, vállalkozás, család, férj – bár az utóbbit talán köszönnöm kéne, nem bánnom. De amúgy minden oké!”
Egy olvasónk beszámolója szerint a határzár okozott nehézségeket, a párja ugyanis külföldön él és dolgozik. A pandémia miatti szigorú határellenőrzés azonban hosszú időre elválasztotta őket egymástól. Egy másik olvasónk a járvány kezdetén hetekig a határon kialakított karanténzónában ragadt úgy, hogy egyébként semmilyen tünete nem volt.
Az volt a legrosszabb, hogy kétszer két hét karantént kaptam a semmiért. Csak azért, mert március 16-án léptem át a magyar-szerb határt, ahol mellesleg tizenkét órát vártunk. Idehaza másnap le kellett jelentkeznem a rendőrségen. Orvos egyáltalán nem látott (telefonon kérdezték: hogy vagyok? Semmi bajom nem volt!) A rendőrség mindennap különböző időpontokban hívogatott. Letelt az első két hét, amit alig vártam, erre kaptam az újabb értesítést két rendőr kíséretében, hogy meghosszabbították a karantént még két hétre. Az egészben csak az vigasztalt, hogy semmi bajom nem volt, habár a határon, mint a heringek, úgy álltunk egymás mellett, és vártuk hogy szólítsanak, hogy visszakapjuk az útleveleket.”
A személyes tragédiák feldolgozása és a sebek begyógyulása sokak számára a legnagyobb nehézséget jelentette a pandémia éveiben.
Aki egy kicsit is szocializálódott, az azt gondolom, észrevette a rengeteg halálesetet a világban, idehaza... a maszk hordása, a kijárási korlátozás légypiszok ehhez képest, ami a kórházakban zajlott. Hetekig kellett várni hamvasztásra, annyi volt a halott.. a hozzátartozók, ismerősök halála. Ez volt a legrosszabb.”
Ráadásul az elbúcsúzás, a gyász is sokkal nehezebb volt ebben az időszakban, amikor a kórházakban is szigorú szabályoknak kellett megfelelni. Egy olvasónk ezzel kapcsolatban az alábbiakat osztotta meg:
Elveszítettem az apukámat. A kórházban nem lehetettem vele, mert nem volt védettségim! Soha nem felejtem el ezt a rémálmot. Sokan voltunk hasonló cipőben.”
„Tört-zúzott és estig sorolta, ki mikor fog meghalni”
A gyermekek számára különösen sok nehézséget okozott a járvány alatti karantén és az online oktatás. Nem csupán a tananyaggal haladhattak nehezebben ebben az időszakban (az Oxfordi Egyetem kutatása szerint jóformán kiesett számukra egy tanév), de elmaradtak az iskolai rendezvények, osztálykirándulások – azok a közösségi események, amelyek a gyermekkori szocializáció fontos részei.
Egyik olvasónk megrázó beszámolójából kiderült, autista gyermeke számára milyen megterhelést jelentett a bezáródó világ és a vírus terjedésével járó feszültség.
Autista az egyik fiam. Nem volt iskola, itthon kellett tanulni, bezártak az intézmények, ami neki nagyon új volt. Másrészt kihúzták a talajt a lába alól, mert ő szigorú napirend, órarend szerint élte addig a kis életét, az autisták számára fontosak a megszokások és rituálék. Ez hipp-hopp eltűnt... Én azóta itthon vagyok vele. Semmi nem volt biztos az életében, semmit nem tudtunk tervezni, mert mindent, ami fontos volt az életében, azt elvették tőle. Nem tudtam mit mondani, hogy lesz holnap... Ráadásul a tévében feliratozták a műsorok alatt, hogy hol mennyi a beteg, hányan haltak meg. Hiába mondták, hogy meddig kell otthon maradni, azt is megszegték, és valami olyan jött, amire nem voltunk felkészülve. Tört-zúzott sokszor, és reggeltől estig sorolta, ki mikor fog meghalni...”
Van, aki pozitív tudott maradni
Egyesek a feszültség, a személyes tragédiák és a létbizonytalanság mellett is pozitívak tudtak maradni, és meglátták a lehetőségeket is a megváltozott élethelyzetükben. A szemfülesebbek hasznosan töltötték a munkahely leállása miatt felszabadult időt:
Sok szabadidőre volt szükségem a kis házam felújításához, ami meg is volt, mert a covid miatt nem volt munka, így hamar fel lett újítva a ház. Jó érzés volt, hogy sokat lehettem a családdal!”
