Az egész országot sokkolta a veronai buszbaleset híre: az áldozatok emlékére félárbocra engedték a nemzeti lobogót, megkongatták a harangokat, és a közösségi oldalak profilképei is fekete-fehérre váltottak. Mind közül a legnagyobb fájdalom azonban a szülőké, akik a híradásokból tudták meg, hogy soha többé nem látják gyermeküket. Hogyan lehet, egyáltalán lehetséges-e egészséges módon feldolgozni egy ilyen leírhatatlan mértékű tragédiát?
A sokszínű gyász
Míg a rádió, a televízió, és legfőképp az internet térnyerése nem tette ennyire homogénné a társadalmat, tájegységenként, sőt sok esetben falunként is más-más szokások alakultak ki a gyász feldolgozására, amelynek legszembetűnőbb megnyilvánulása máig a viseletben van. A Magyar Néprajzi Lexikon gyűjtése szerint ez nem mindig a fekete viseletet jelentette, sőt korábban számos magyarlakta településen a fehér gyászruha volt általános (például Kalotaszegen vagy az Ormánságban), ezt találták ugyanis a legdísztelenebb, legegyszerűbb öltözéknek.
A fekete és a fehér mellett a vörös színnek is szerep jutott a gyász során, a palóc asszonyok például vörös kendővel gyászolták a gyerekkorban elhunytakat. Általánosan igaz, hogy a gyászoló nem vett részt mulatságokon, disznótorokon, nem házasodott, a gyászév elteltével pedig sokan szimbolikusan egy új élet teremtésével zárták le ezt a nehéz időszakot: egy fát ültettek.
Ilyesfajta, jelképes cselekedetekkel sokan próbálnak magukban lezárni egy nagyobb tragédiát, a gyász feldolgozása azonban nem ilyen egyszerű - vélekedik Tóth Gábor Ákos, aki íróként és gyászterapeutaként is régóta foglalkozik az elmúlás témakörével. Sokan úgy lépnének tovább, hogy teljesen új életet kezdenek, például felmondanak a munkahelyükön, vagy elköltöznek, megszakítva a kapcsolatot a környezettel és az emberekkel. Ez azonban inkább menekülés a probléma elől, mint annak a megoldása. "Olyan ez, mintha az idősödő emberek úgy harcolnának a koruk ellen, hogy extrémsportba fognak. Ezzel inkább kifelé kommunikálják, hogy minden rendben van, és becsapják magukat" - magyarázta a szakember. A gyász nem egyik percről a másikra múló érzés, sokkal inkább milliónyi apró lépés egy nehezen járható úton. Fontos azonban, hogy ezeket a lépéseket megtegyük, és ne cövekeljünk le a fájdalom és önsanyargatás ösvényén.
Mikor kell szakemberhez fordulni?
Fontos különválasztani az idős emberek eltávozását a hétvégén történt tragédiáktól. Előbbit az élet természetes velejárójaként könnyebben elfogadjuk, a gyász súlyából pedig sokat levehet, ha az élet "igazságosan" ítélkezett az életkorral. Faluhelyen máig egy évben határozzák meg a gyászidőszakot, az elhunyt személy szerettei ennyi ideig hordják a fekete viseletet. Ez nem véletlenül alakult ki, a gyászterapeuta szerint a természetes halállal haltak emlékének lezárása nagyjából ennyi időt vesz igénybe. Persze ezt nem lehet patikamérlegen mérni, egyeseknek rövidebb, másoknak hosszabb idő kell ahhoz, hogy túltegyék magukat a történteken.
Más a helyzet az idő előtt, tragikusan elhunyt személyek gyászolásával, ez sokkal mélyebb, sok esetben sajnos kitörölhetetlen nyomot hagy az emberben. Teljes egészében egy ilyen tragédia sosem dolgozható fel, és megváltoztatja a gyászolót a szakember szerint. A lélek egyik természetes védekező reakciója, hogy felelőst keresünk a történtek miatt. Ennek egyik szerepe, hogy a veszteség miatt érzett haragunkat , keserűségünket egy meghatározott célpontra zúdítsuk ki magunkból, mielőtt teljesen felemésztene minket. A bűnös kikiáltása (legyen az a balesetet okozó sofőr, az úthibákat ki nem javító állami szerv, vagy egyszerűen csak a sors, esetleg maga Isten) egyben felmentést is ad nekünk a történtek alól. Önző dolognak érződik ugyan, de egészséges is, mert ezáltal segít túllendülni az akár beteges szintre lehúzó önmarcangoláson.
Nehéz lehet, de az sem jó, ha túlzottan negatív irányba terelődnek a gyászolók gondolatai, mert ahogy a gyász, úgy a düh is felemésztheti őket a szakember szerint. Ha az önhibáztatás nem csupán a zaklatottabb időszakokban kerül elő, a gyászolónak szakember segítségét kell kérnie. Ebben a család és környezetének felelőssége igen jelentős.
Ha a tárgyakhoz ragaszkodunk
"Borzasztó közhelynek hangzik, de az ilyen súlyos törések esetén egyetlen tanács adható: mindig előre kell tekinteni" - mondta Tóth Gábor Ákos. Fel kell dolgoznunk a tragédiát, ez azonban nem azt jelenti, hogy le is kell azt zárni - legalábbis a szó legszorosabb értelmében. A gyászterapeuta szerint nem úgy tudjuk elengedni az elhunytat, ha mindenáron megpróbáljuk elfelejteni, ez nem is sikerülhet. Emlékezzünk rá, de ne hagyjuk, hogy agyunkban összemosódjon a tragikus baleset emléke a személyével. Inkább a boldog, szép pillanatok jussanak eszünkbe az elhunytról - hangsúlyozta.
Gyakran megfigyelhető, hogy a gyászoló szülők megpróbálják valamilyen módon konzerválni a tragédia előtti időszakot. Tipikus jelenség, hogy az elhunyt gyermek szobáját semmilyen módon nem akarják megváltoztatni, ezzel azt a látszatot keltve, hogy csak elment otthonról, és bármikor visszajöhet. Ez egy ideig a történtek lassú feldolgozásának velejárója lehet, hosszú távon azonban csak gátolja a továbblépést, ha a személyt bizonyos tárgyakhoz kötjük. Segíthet inkább, ha magát az elhunytat idézzük fel fényképek vagy felvételek megtekintésével. A digitális korszakba lépve már mindennapossá vált a fotózás és a videó készítése, így az elhunytról sokkal több emléket őrizhetnek a gyászolók. Ezeket szabad, sőt ajánlott elővenni, amikor fájó hiányát érzik az eltávozónak, hogy a tragédia okozta sokkot idővel a szép emlékek felidézése nyomja el.
