Nem lehet általánosan meghatározni, hogy hány óra alvásra van szükségünk, ezt ugyanis rengeteg tényező befolyásolja. Egyrészt életkoronként változik az alvásigény: egy újszülött például szinte az egész napot átalussza, míg egy idős ember teste akár 5 óra pihenéssel is megelégszik. A fizikai és szellemi aktivitásunk szintén befolyásolja, hogy hány óra alvással éri be a szervezetünk. Egyetlen általános szabály létezik: ha frissen és kipihenten ébredünk, akkor eleget aludtunk és megfelelő volt a pihenésünk minősége is. Az alvásminőség is kulcsszó tehát, nem elég az alvás időtartalmával foglalkozni.
Mikor beszélünk alvászavarról?
Az alvászavar számos nappali és éjszakai tünettel jelentkezhet. Előbbiek közé tartozik a kialvatlanság érzete, az állandó álmosság, fejfájás, tarkótáji izzadás ébredéskor, a koncentrációképesség és a memória romlása, hízás, ingerlékenység, a reggeli magas vérnyomás. Az éjszakai panaszok pedig a következők lehetnek: fogcsikorgatás, alvajárás, horkolás, gyakori felriadás, zihálás, gyakori vizelési inger, elalvási nehézségek és az úgynevezett nyugtalan láb szindróma. Ha legalább 30 napja tapasztalunk valamilyen tünetet ezek közül, akkor érdemes szakemberhez fordulnunk.
Az alvászavar lehet tünet és önálló betegség egyaránt, éppen ezért diagnosztizálása és gyógyítása az orvoslás számos szakterületét érinti. Gyakran neurológai, pszichiátriai vizsgálatra is szükség van az okok feltárásához, ritkább esetben tüdőgyógyászt és geriátert (idősek gyógyítására specializálódott) szakorvost is be kell vonni.
Az alvászavar négy fő típusa
Talán az inszomnia, vagyis álmatlanság a legismertebb. Akkor beszélünk erről a fajta alvászavarról, ha valaki ugyan fáradt, szeretne pihenni, mégsem tud elaludni, felületesen alszik, vagy túl korán felébred. A tartósan fennálló inszomniák túlnyomó többsége másodlagos, vagyis hátterében egy másik betegség, probléma áll, leggyakrabban depresszió, stressz vagy valamilyen függőség. Az esetek negyedében belgyógyászati vagy neurológiai betegség, további 25 százalékában életmódbeli, illetve alváshigiénés tényezők okozzák a nehézségeket. A primer, vagyis elsődleges inszomniák ritkák, ezeket úgynevezett önálló alvásbetegségeknek tartják.
A hiperszomnia, vagyis aluszékonyság fő jellegzetessége, hogy a beteg nappal annak ellenére fáradt, hogy éjjel hosszan aludt. Emiatt az előzményekhez, korábbi szokásaihoz képest legalább 25 százalékkal megnövekszik az alvásigénye. Ez leggyakrabban annak tudható be, hogy éjjel az illető csak felszínesen alszik, emiatt a szervezete nem tudja megfelelően kipihenni magát. Ez gyakori kísérő tünete például a depressziónak, szorongásnak, alvási apnoénak, de a nem megfelelő gyógyszerhasználat és az alkoholfogyasztás szintén okozhat hiperszomniát. Egyes krónikus betegségek (például keringési zavarok) velejárója is lehet.
Az alvászavarok harmadik nagy típusa a paraszomnia, amelyen az alvás közben fellépő és azt megzavaró rendellenes eseményeket értjük. A legismertebb paraszomnia az alvajárás (szomnambulizmus), amelynek során a beteg éjjel járkál, különböző dolgokat cselekszik anélkül, hogy ennek tudatában lenne, vagy később emlékezne rá. Ide sorolható továbbá a nyugtalan láb szindróma is: az ezzel küzdők folytonos késztetést éreznek arra, hogy a lábukat megmozgassák, és ez az éjszaka folyamán akadályozza a pihentető alvást. A stresszes életperiódusokban tapasztalhatjuk az éjjeli fogcsikorgatást, ami szintén ront az alvás minőségén. Gyermekeknél pedig további gyakori paraszomnia az éjszakai akaratlan ágybavizelés.
Végül fontos megemlíteni az alvás-ébrenlét ciklus zavarait. Ilyen esetekben a cirkadián (vagyis a 24 órás) ritmusos aktivitást vezénylő agyi központok rendellenes működése miatt nem éjjel, hanem nappal nyom el minket az álom. Ezt okozhatja például hormonzavar, de a több műszakos munka, vagy gyakori repülés egymástól távol eső időzónák között is.
