Dávid már születésekor
agyvérzést kapott, amelynek egyik oka szerinte édesanyja alkoholizmusa
lehetett. Az agyvérzés okozta súlyos egészségügyi következmények miatt szülei
már a kórházban lemondtak róla, így a fiú ötéves koráig gyermekotthonban élt.
Helyzetét nehezítette, hogy az orvosok kénytelenek voltak egy ún. söntöt
beültetni, mely szabályozza az agyvíz nyomását.
„A sönt a fejemtől az alhasamig húzódik. A fejemben egy mágneses szerkezet van, ami elvezeti a felesleges agyvizet, ezzel szabályozza a nyomást. Nem szeretem ezt a szót kimondani, de nagyjából ezt nevezik vízfejűségnek.”
"Ártana a család nyugalmának"
Dávid annyit tud eredeti családjáról, hogy ő volt a kilencedik gyerek, összesen tíz testvére van, de egyiküket sem ismeri. Van, aki külföldön él közülük, és olyan is, aki nevet változtatott. Egy időben még foglalkoztatta őt a dolog, hogy esetleg megkereshetné őket, de később úgy érezte, felesleges: mindenki élje a maga életét. Összesen kétszer látta szülőanyját, legelőször tizennégy éves korában, akkor is csak azért, mert ő maga kezdeményezte a találkozást. Ahogy fogalmaz, az élmény nehezen felejthető, ám nem azért, mert annyira megható pillanat lett volna.
„Anyám végig a földet bámulta, amíg ott voltam. Még mindig magam előtt látom. Tizennyolc évesen felkerestem őket újra, hogy egyszer apámat is lássam. Megrázó élmény volt, mert a kiköpött mása vagyok, mintha magamat láttam volna. De tudtam, hogy ez is csak egy felszínes találkozás marad, hiszen ha eddig nem kerestek, ezután sem fogom őket érdekelni. Anyám valószínűleg kicsapongó életet élt és él azóta is: összesen tizenegyen vagyunk testvérek, pedig anyám még csak ötvenkét éves.”
Dávidot sosem fogadták örökbe. Nemrég kapott egy levelet egy hölgytől, aki azt állította, pár hetes csecsemő korában kivitte ugyan az intézetből, és szerette volna örökbe fogadni, ám az illetékes gyermek- és ifjúságvédelmi tanácsadó a helyszínen másképp döntött. A szakember állítólag úgy gondolta, Dáviddal a betegségei miatt túl sok lenne a nehézség, ártana a család nyugalmának, így a fiú végül maradt a gyermekotthonban, onnan pedig mindössze nevelőszülőkhöz kerülhetett ki.
„A bal szemem nystagmus-os, ez egy ún. szemteke-rezgés, ami miatt szinte nulla a látásom arra a szememre. A bal fülemre nem hallok, ez valószínűleg az agyvérzés következménye. Később megpróbáltak megműteni, de nem sikerült, mivel három hallócsontból kettő elhalt. Emellett együtt élek a Crohn-al, ez egy gyulladásos bélbetegség, ami miatt szigorú diétát kell tartanom: édességet, tejterméket például egyáltalán nem ehetek, de még a zöldségek, gyümölcsök és húsok között is meg van határozva, hogy mit szabad. Emellett refluxszal is küzdök, ráadásul ennek a diétája üti a másikat. Amit az egyikkel ehetnék, azt a másikkal nem, és fordítva. Sok mindenről le kellett mondanom, amit korábban szerettem, mert komoly problémákat okoz.”
Dávid ötéves volt, mire először nevelőszülőkhöz került, egészen huszonhárom éves koráig élt a családdal. Nevelőszüleivel való kapcsolata mindig is hullámzó volt, azóta pedig, hogy pár éve elköltözött, nem is tartják a kapcsolatot.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
„Nem tudom, hogy minősítsem ezt az időszakot. Volt benne szép is, de végül elváltak útjaink. Én sem voltam tökéletes, csináltam rossz dolgokat gyerekként, de egyszerűen soha nem éreztem úgy, hogy közös lenne az utunk, nagyon sok ellentmondás volt közöttünk. Egyházi főiskolára írattak be, kántornak tanultam, mert ezt várták el tőlem, pedig már akkor tudtam, hogy ez nem az én életcélom. Mindig úgy éreztem, mintha kívülálló lennék a családban: volt saját gyerekük is, illetve volt rajtam kívül egy nevelt gyerekük, de szerintem őt örökbe fogadták, mert a mai napig velük él.”
Tehetsége volt a zenéhez
Dávid fiatalkori pozitív élményei közé sorolja, hogy megtanult zongorázni. Mikor nevelőszülei felfigyeltek tehetségére, beíratták hegedűre, de ő már akkor is inkább a zongora mellé ült le. A rádióból hallott zenéket vissza tudta játszani. Fiatalkorában sokszor hívták különböző rendezvényekre fellépni, tehetségkutató versenyeken is indult, illetve a helyi színházban is dolgozott gyerekszínészként. Bár kottát szinte egyáltalán nem tud olvasni, bármit lejátszik hallás után. A zene a mai napig fontos része az életének, ahogy mondja, egyfajta megnyugvást ad számára, ennek ellenére végül nem ezt választotta hivatásául.
„Az egyházi főiskolát az utolsó félévben otthagytam, ezután ápolónak kezdtem tanulni. Megszereztem az általános ápolói képesítést, azonban a záróvizsgát a legmagasabb végzettségi szinthez már nem tettem le. Akkoriban romlott meg végleg a nevelőanyámmal való kapcsolatom, úgy éreztem, hogy valamin változtatnom kell, így elköltöztem tőlük, sőt, még a városból is elmentem.”
Az új helyen sikerült albérletet találnia, elhelyezkednie, ápolóként dolgozott, azonban a halmozódó betegségek igencsak kifordították az életét a normális kerékvágásból. 2020-ban találtak valamit a tüdejében, így hat hónapig kapott daganatellenes kezelést. Teljesen legyengült, senkihez és semmihez nem volt ereje. Nagyon megviselte a tehetetlenség és az erőtlenség, amikor pedig végre felülkerekedett volna benne a „csak azért is élni akarok” érzés, újabb probléma állt elő.
„Egyik nap, teljesen váratlanul lefordultam a székről. Annyi erőm maradt, hogy kihívjam a mentőket, másra nem emlékszem. A rák után újabb fejműtéten estem át. Ki kellett cserélni a komplett szerkezetet, közel egy hónapig voltam teljesen leszedálva. A műtét alatt végig ébren voltam, hatalmas fájdalmaim voltak, és a gyógyulás hosszadalmas volt. Azóta sok minden megváltozott bennem, még az egészségügyet is szeretném otthagyni.”
Dávid jelenleg új munkát keres. Mint mondja, nem érdemes olyan munkahelyen maradni, ahová minden nap gyomorgörccsel lép be az ember. Ő az ápolói és a betegek oldalát egyaránt ismeri, és azt mondja, elég volt mindkettőből.
„Amikor gyakorlaton voltam, és idősek otthonába, kórházi osztályokra jártunk tanulni, akkor még azt éreztem magamon, hogy jó, amit csinálok. Pozitív élményt adott az, hogy kommunikálhatok az emberekkel, és segíthetek rajtuk. Mára azonban besokalltam. Az egészségügyben gyakran bánnak kegyetlenül a betegekkel, de a betegek sokszor szintén igazságtalanok a dolgozókkal.”
Dávid eljutott odáig, hogy szeretne váltani, de betegségei folyamatosan akadályozzák abban, hogy dolgozzon. Csak olyan állás jöhet szóba, amellyel nem jár együtt nehéz fizikai munka, illetve ahol nem kell orvosi alkalmassági vizsgálatot végeztetni.
„Mindenhol olyan érzésem van, mintha azt sugallnák, hogy aki beteg, az nem dolgozhat, pedig nekem is meg kell élnem valamiből, és szinte semmilyen támogatást nem kapok az államtól. Nehéz fizikai munkán kívül bármit elvállalnék, sok mindenre képes vagyok, gyorsan tanulok, és bármire nyitott vagyok, mégis majdnem mindenhonnan elutasítanak. Csak hogy dolgozni tudjak, volt olyan munkahelyem, ahol aláírtam a szerződést azzal az állítással, hogy nincs eltitkolt betegségem, másképp fel sem vettek volna. Élveztem minden pillanatát, de sajnos kiderültek a betegségek, így azonnal elküldtek. Kirekesztettnek érzem magam. Olyan helyet keresek, ahol végre hosszútávon maradhatnék.”
Dávid minden nehézség és betegség ellenére igyekszik kitartani. Belső motivációja mindig is az volt, hogy ha ennyi mindent kibírt, akkor ezután is ki kell bírnia mindent, ami jön. Ugyan pár igazán jó barátot szerencsére maga mellett tudhat, azonban a család hiányát gyakran érzi. A nevelőszüleivel töltött éveket mindössze egy állomásként kezeli, betegségeit pedig úgy fogja fel, hogy az életében nagyon sok mindenhez erőt adtak.
„Úgy érzem, az életben már nem tud senki újat mutatni, pedig még csak huszonnyolc éves vagyok. Amikor a kórházban hallom az időseket panaszkodni, hogy mijük fáj, mindig csak mosolygok. Végiggondolom az életemet, hogy hányszor feküdtem kés alatt. Tiszta vágás a testem. Mégis bízom benne, hogy amikor nagyon rossz időszakom van, utána mindig valami jó fog következni. Megtanultam küzdeni, mindenből megpróbálom a legjobbat kihozni. Talán karácsonykor a legnehezebb, amikor a közösségi oldalakon látom a képeket a boldog családokról. Nekem sosem volt igazi karácsonyom, ahol az ember érzi a tiszta, családi szeretetet, ahol leülhetsz az asztal köré beszélgetni. Bár vannak barátaim, közvetlen is vagyok, de egy ideje észrevettem, hogy kezdek bezárkózni. Nekem ez jutott, sajnos nem tudok újra születni.”
Ez is érdekelheti
Vízler Luca
Legjobban: