Kinek ne fájt volna már valaha a dereka? A tünetek sokszor gyorsan elmúlnak, máskor viszont tartósan megmaradnak. A járás, az ülés, az állás is tartós fájdalmat okozhat, a páciensek mindennapjait teszik tönkre a testi kínok. ”Az ilyen fájdalmak közül minden ötödik válik krónikussá” – mondta a HáziPatika.com megkeresésére Simoncsics Eszter reumatológus.
„A krónikus fájdalmakban a pszichés tényező komoly szerepet játszik” – tette hozzá az Egyesített Szent István és Szent László Kórház rehabilitációs centrumában dolgozó orvos. Krónikus fájdalom szindróma alakulhat ki ilyenkor, amelynek nemcsak az időtartama fontos – azaz három hónapnál hosszabb ideig áll fenn –, hanem az is, hogy a szervi okok kizárhatók a tünetek vizsgálata során.
A mai civilizált világban a gerincbetegségek előfordulása sajnos igen gyakori. Helyes tartással, napi mozgással a betegségek többsége megelőzhető, karban tartható, de létezik egy változata, amely ellen úgy tűnik, nem tehetünk semmit.
”A krónikus fájdalom szindróma olyan tartós személyiségváltozás, ami tünete valamely más mentális zavarnak” – hangsúlyozta Simoncsics. Minthogy lélektani tényezők is szerepet játszanak, ezért nemcsak mozgásszervi terápiára kell odafigyelniük a szakembereknek, ha krónikussá válik például a hátfájás, hanem pszichológiai, pszichiátriai kezelési módokat is alkalmazniuk kell sok esetben.
„Kétféle fájdalom van: az egyik, amelyik megsebesít, a másik pedig amelyik megváltoztatja az életedet” – idézte a közismert bölcsességet, a krónikus fájdalom szindróma és a hátfájás összefüggéseit elemezve.
A fájdalom nemcsak az agyunkra, hanem a sejtjeinkre is hat - mondta a Nobel-díjas neurobiológus, Eric Kandel test és agy (elme) kapcsolatára hivatkozva. Eszerint a sejtjeink epigenetikusan, azaz nem DNS-alapú (dezoxiribonukleinsav) átörökítéssel, hanem egy bizonyos miRNS – nevezik mikroRNS-nek is – révén emlékeznek a fájdalomra.
Ezek a parányi ribonukleinsavak, miRNS-ek szinte "töredékesek", ám bizonyos környezeti tényezők hatásának átvitelét segítik elő sejtről sejtre, vagy éppen elődről utódra. Így például a fájdalomérzet is képes megváltoztatni sejtjeink működését. A krónikus fájdalom állapotaiban az idegrendszerünk hálózata módosul, és a megváltozott működés miatt "a fájdalomélmény keletkezése" is más.
A krónikus fájdalmakkal egy új tudományterület, a pszichoneuroimmunológia is foglalkozik. Simoncsics kifejtette, hogy fájdalom esetén ugyanis nemcsak az agyunk aktiválódik, hanem ez az érzet hat a belső elválasztású mirigyeinkre (endokrin rendszer) és az immunrendszerünkre is. Különösen ez utóbbi és a fájdalomérzet összefüggéseit vizsgálják az újabb kutatások. Ezek szerint a neuroimmunológiai homeosztázis (az idegi-immunológiai egyensúly) zavara testi betegség megjelenéséhez vezethet, de az immunrendszer legyengülése lelki deprimáltságot is kiválthat a rehabilitációs szakember szerint.
Mi a fájdalom?
De mi is az a fájdalom egyáltalán? Erre van tudományos definíció (kellemetlen szenzoros és emocionális tapasztalat, amely tényleges vagy potenciális szöveti károsodáshoz csatlakozik), de valójában a kutatók sem tudják megítélni, hogy egy adott személynek mi, miért fáj, hogyan és mennyire fáj – jegyezte meg a reumatológus. Ezeket értékelni csak szubjektív módon lehet – tette hozzá, hiszen nincs objektív mérce.
A fájdalmat ráadásul nemcsak egyéni szubjektív tényezők befolyásolják, külső és belső faktorok is hatnak rá: pszichológiai, társadalmi, biológiai és spirituális tényezőkről beszélhetünk. Ennek megfelelően a problémát sem lehet egyszerűen kezelni: „bio-, pszicho- és szocioterápiák” jöhetnek szóba. Így például a pszichoszomatikus zavarok kezelése is nagyon fontos lehet, de a relaxáció bizonyos típusa, a hipnózis és a zene-, a viselkedés- és a művészetterápia is eredményes lehet. Szociális területen pedig a családterápia jöhet szóba.
Mindez azért is fontos, mert a fájdalommal kapcsolatos viselkedés tanulási folyamat eredménye. A betegek sokszor olyan dolgoktól „tanulnak meg indokolatlanul félni”, amelyek egyébként a gyógyulásukhoz szükségesek. Így például a fájdalom bekövetkezését sokan egy rossz mozdulathoz kötik. Éppen ezért minden mozgástól ódzkodnak a továbbiakban, ami nem könnyíti, hanem súlyosbíthatja a helyzetüket.
A szervi okok kizárhatók
Nagyon fontos ezért is a különböző pszichológiai terápiák alkalmazása - a pácienseket meg kell tanítani, hogy mit tehetnek és mit tegyenek a saját érdekükben. Ne féljenek a mozgástól, hanem olyan mozgást végezzenek, ami segíti az állapotuk javulását. Ugyanakkor – minthogy a szervi okok kizárhatók a krónikus fájdalom szindrómában –, műtéttel nem lehet segíteni a hátfájásukon. Ez sokszor lehangolja a betegeket, hajlamosak valami nagyon súlyos dologra, „műtetlenségre” gyanakodni. Gerincsérvet vagy súlyos más problémákat gyanítanak, amit azonban a modern vizsgálatok egyébként kimutatnának, tehát általában nem jogos az aggodalom. (Persze minden esetet alaposan ki kell vizsgálni, és csak akkor lehet a szervi okokat kizárni – tehetjük ehhez hozzá.)
Nagyon fontos az is – Simoncsics szerint –, hogy sok beteg fél a gyógyszeres terápiától. Pedig a fájdalomcsillapítók, a gyulladáscsökkentők valóban hatnak az adott szervre, és nemcsak a beteg közérzetét javítják. Minthogy az idegrendszer, az immunrendszer és mozgásszerveink működése is összefügg, ezért a „konzervatív” terápia is hasznos lehet – magyarázta a szakember. A fájdalom csökkentése pedig esélyt ad arra, hogy a betegek többet és jobban mozogjanak, ami hosszabb távon javítja az állapotukat.
A krónikus hátfájás esetén amúgy is lassan érezhető a javulás, de mindenképpen fontos a sokféle terápia együttes alkalmazása ilyenkor. Tehát a mozgásszervi rehabilitációt kiegészíthetik a különböző pszicho- és szocioterápiák. Ilyenkor sokszor a betegek depresszióját is kezelni kell, hogy segíteni tudjanak magukon, ne hagyják el magukat, vagy például ne önmagukat vádolják állapotuk kialakulásáért. Ha túljutottak ezen a szakaszon, a mozgásszervi rehabilitáció is eredményesebb lehet (például csökken a kiesett munkaórák száma, lerövidülhet az egészségügyi ellátás időtartama, csökkenhetnek a gyógyításra szánt költségek).
Simoncsics Eszter szerint „teljes gyógyulásról persze nem lehet mindig beszélni, de a betegek életminősége, közérzete és mozgásképessége jelentősen javulhat a különböző terápiák együttes alkalmazása esetén.”
