Attila 37 évesen egy rutin ultrahang vizsgálat eredményéből tudta meg, hogy policisztás a veséje. Akkor fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent. – „A háziorvosom mesélte el, hogy édesanyámat is ezzel diagnosztizálták korábban, tehát tőle örökölhettem. Ez a betegség a vesék működésének lassú és visszafordíthatatlan romlásával jár, végül 40 és 50 éves kor között a vesék teljes leállását jelenti. A betegség nem jár semmiféle fájdalommal, sokáig nincsenek érzékelhető tünetek sem, a vele járó fáradékonyság is észrevehetetlen eleinte. Korai szakaszában csak ultrahang vizsgálat mutatja ki, később pedig a laborleletek utalhatnak rá. Viszont a tünetek megjelenésekor már általában nagy a baj, és a beteg egyetlen esélye a dializálás marad” – ismerteti a betegséget Attila.
"Természetes volt, hogy odaadom neki a vesémet"
„Néhány évig még semmilyen életmód változtatásra nem volt szükségem, de az idő előrehaladtával, a veseértékeim romlásával diétára volt szükségem: a bevitt fehérjemennyiséget csökkentenem kellett, mindössze napi 50-60 grammra, ezért az étkezéseimet folyamatosan számoltam. Az utolsó években pedig jött a hihetetlen fáradékonyság. Volt, hogy elszundítottam este a kád szélén ülve, amíg a gyerekeket fürdettem” – meséli a kezdeti éveket. A felesége vele volt minden helyzetben. Amikor tervezni kellett, hogy mit egyen a diéta alatt, amikor fáradt volt, amit lehetett, levett a válláról. Amikor pedig gyerekeik születtek, és Attila vesekapacitása egyre csökkent, egyre nagyobb feladatot jelentett a koordinálás. Attilát nem dializálták, ezt a fázist átugrotta. Rendszeresen járt orvosi kontrollra a Margit kórházba, ahol az akkori kezelőorvosa tájékoztatta, hogy a betegség előrehaladtával kérheti a transzplantációs listára vételt.
Az orvosoktól már hallott az élő donoros veseátültetés lehetőségéről, azután pedig egy vesebetegek számára szervezett rendezvényen egy meghívott élő donoros transzplantált pár mesélte el a saját történetét. – „Talán akkor került szóba először közöttünk Piroskával ez a téma. Ezt követően azonban szinte sorsszerűen összefutottunk Piroska egy régi osztálytársával, az Átszervezés Alapítvány önkéntesével, Hollós Katával, aki az édesanyjától kapott új vesét. Azt mondta nekünk: Mindketten fiatalok vagytok, mit kell ezen gondolkodni? Vágjatok bele a kivizsgálásokba!”
„Azt hiszem, hogy bennem már korán felmerült, felajánlom neki az egyik vesémet. Azt tudtam, hogy a transzplantációs listára kerüléstől számítva több év, mire valaki szervet kap – emlékszik vissza Piroska. – „A vesénk páros szerv, és egy is tökéletesen el tudja látni a szervezetemet, ugyanúgy, ahogy majd Attiláét is egy jól működő vese szolgálja majd. Együtt döntöttük el, hogy én legyek a transzplantációs lista melletti várakozás „B terve”. –„Attila édesapja évekig kapott művese kezelést, Attila tehát pontosan tudta, hogy ez mennyire terheli a szervezetet, s hogy emellett mennyire keveset tud a családjával lenni, dolgozni. Akkor azt mondtam, legyek én tartalékban, hátha nem érkezik be időben egy számára potenciálisan jó szerv. Persze minden élő donor a szíve mélyén tudja, hogy ez a „B terv” lesz nagy valószínűség szerint a nyertes befutó.
„Egyértelműen az élődonáció mellett szólt a kapott információk alapján, hogy ez hosszútávon a lehető legjobb megoldás. Az összes szükséges vizsgálatot kényelmesen el lehet végezni és a műtét időpontja is tervezhető. Családként ezek is sokat számítottak.” – komolyodik el Attila. – „Nem tudok nyomós ellenérvet mondani. Talán az általános műtéti kockázatot említhetném, de az összes orvos, asszisztens, ápoló, az egész klinika annyira felkészülten és profin állt hozzá, hogy emiatt tényleg nem kellett aggódnunk. Úgyhogy bennem elég hamar el kezdett élni a remény. Ez akkor vált valóságossá, amikor a legelső keresztpróbánk eredményére vártunk és arról beszélgettünk, ha ez sikeres, akkor mi meg sem állunk a műtétig. Sikeres lett. Aztán egyszer csak már azt kérdezték, melyik dátumot választjuk.”
A műtét előtt az élő donoros transzplantáció előkészítésének fontos mozzanataként az etikai bizottsági meghallgatásra kellett elmenniük. – „Ezen azok a párok jelennek meg, akik nem vérségi rokonok, tehát érzelmi kapcsolaton alapul az adományozás. A Bizottság azt vizsgálja, hogy nem kényszer, nem anyagi előny az, ami a donort a döntésben motiválta. Ezen a meghallgatáson (és azóta számtalanszor is) egymástól függetlenül mindkettőnknek feltették a kérdés: kinek az ötlete volt? Mindketten, egymást nem hallva, őszintén tudtuk azt mondani: nem tudjuk, mert annyira természetes volt, hogy odaadom és ő elfogadja a vesémet” – osztja meg velünk a megható pillanatot Piroska.
Az operációt követő első 48 óra fájdalmai után szó szerint napról-napra jobban volt a házaspár. Attilát a nyolcadik napon engedték haza, és bár eleinte lassan tudott mozogni, hirtelen tele lett újra energiával, egyszerre akart csinálni mindent. Végül fél évet volt otthon, régóta nem pihent annyit. – „Amikor Attilát visszatolták a közös szobánkba, a kettőnk ágya közötti nagy dializáló gépet a nővérek leszerelték a fali csatlakozókról, és kivitték, hogy még közelebb tolhassanak bennünket egymáshoz. Ekkor az ágyról átnyúlva megfogtuk egymás kezét, és azt hiszem, csak annyit mondtam: megcsináltuk.”
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
Az élő donoros veseátültetéssel lett még egy kapocs, ami összeköti Piroskát és Attilát. – „A transzplantáció nem csak az én életemet tette jobbá. Ha mindketten teljesértékűek vagyunk, akkor tud a családunk teljes életet élni. Szeretem Őt – érzékenyül el a boldog és immáron újra egészséges férj. –„Mondhatjuk, hogy második esélyt kaptam az életem további részére, bár én nem szeretek ilyen pátoszokban fogalmazni. Azért megtartjuk a közös vesénk születésnapját is. Amúgy, mivel az immunrendszerem gyengítve van, próbálok jobban vigyázni magamra, de visszakaptam a régi önmagam.”
Ez is érdekelheti
„Az Átszervezés Alapítvány mottója: merj adni, merj kapni! Ezt vallom én is. Ne féljen senki ettől az egésztől, hiszen olyan jó látni, hogy új ember lett a betegből. Ha ez egy családban történik, ráadásul férj és feleség között, akkor pedig a legjobb, hogy újra olyanok tudnak lenni, mint már sok-sok évvel ezelőtt voltak: fiatalok, tettre készek, boldogok, tele energiával! Szerintem mindenki profitál ebből, aki ad, aki kap és még a környezetük is!” – bátorítja a hozzátartozókat Piroska. – „Mit mondanék a vesére váróknak, akiknek egy szerettük felajánlja a veséjét? Higgyék el, hogy mi, lehetséges donorok tényleg segíteni szeretnénk! És higgyék el, hogy semmi baja nem lesz a donornak, sőt! A donorok tovább élnek, a recipienssel együtt!”
Legjobban: