Hírhedt agyműtét, amely szörnyű mellékhatásokkal járt

Lassan egy évszázada, hogy egy lisszaboni kórházban végrehajtották az első lobotómiát egy emberi betegen, amit aztán több tízezer hasonló beavatkozás követett Európában és a tengerentúlon. A módszer kifejlesztőjét Nobel-díjjal is elismerték, holott az így kezelt betegek jelentős része maradandó és súlyos mellékhatásoktól szenvedett.

A műtétet egy korabeli rutinos sebész mindössze pár perc alatt le tudta folytatni. A beavatkozás célja, hogy a homloklebeny károsításával elvágja a területen futó idegi kapcsolatokat, a remények szerint így enyhítve olyan mentális problémákat, mint a skizofrénia, a más kezelési módszerekre nem reagáló depresszió, illetve egyes személyiségzavarok.

Walter Freeman, lobotómia
Dr. Walter Freeman transzorbitális lobotómiát hajt végre egy betegen 1949-ben. Fotó: Getty Images

Hogyan találták fel a lobotómiát?

Az elképzelés gyökere egészen a 19. század végéig nyúlik vissza, méghozzá egy svájci pszichiáter, dr. Gottlieb Burckhardt munkásságához. Burckhardt úgy vélte, az agykéreg egyes területeinek eltávolításával rendezhetőek lehetnek a pszichiátriai páciensek viselkedési zavarai. Összesen hat betegén hajtott végre 1888-tól kezdődően olyan műtétet, amelynek során a homlok- és a fali lebeny egyes, az agresszív viselkedésért és pszichiátriai zavarokért általa felelősnek vélt részeit metszette ki. Az eljárást bemutató beszámolóit ugyanakkor szakmai körökben erős elutasítás fogadta, és Burckhardt később fel is hagyott ilyen irányú kutatásaival.

Évtizedek múlva azonban ismét előtérbe került a hipotézis tudományos körökben, hogy a homloklebeny operációjával talán kezelhetők lehetnek egyes mentális zavarok. A terület trendteremtő személyisége a portugál dr. Antonio Egas Moniz volt, a Lisszaboni Egyetem neurológus professzora. Moniz a nála mintegy harminc évvel fiatalabb dr. Almeida Lima idegsebésszel közösen alakította ki az általuk leukotómiának elnevezett műtéti eljárást, amelynek során lyukat fúrtak a beteg koponyájába, majd azon keresztül tiszta alkoholt injektáltak a homloklebenybe, így roncsolva a környező szöveteket és idegeket. A módszert elsőként az 1935 nyarán megrendezett II. Nemzetközi Neurológiai Kongresszuson mutatta be széles szakmai közönség előtt Londonban, hogy aztán még ugyanazon év novemberében végre is hajtsa az első betegen egy lisszaboni kórházban. Később, 1949-ben Moniz doktor elnyerte az orvosi-élettani Nobel-díjat is a pszichosebészet területén végzett úttörő munkájáért.

A kongresszuson részt vett az amerikai dr. Walter Freeman is, aki neurológus kollégája előadása által inspirálva a tengerentúlon is adoptálta, illetve továbbfejlesztette az beavatkozást. Alkohol helyett immár egy hegyes, hurkos végű sebészeti eszközt, úgynevezett leukotómot alkalmazott, amellyel mechanikusan károsította a homloklebenyt. Ezzel egyidejűleg a módosított eljárást lobotómiának nevezte el, és 1936-ban James Watts idegsebész társaságában elvégezték az első ilyen műtétet az Egyesült Államokban. Ekkor még Moniz módszerét követve a koponyán fúrt járatokon át juttatták be a leukotómot az agyba, ez volt a prefrontális lobotómia. Később viszont „finomítottak” az operáció menetén, és immár a szemgödrön át közelítették meg a homloklebenyt. Freeman ezzel az olasz Amarro Fiamberti gyakorlatát követte, aki már 1937-ben hasonló megközelítést alkalmazva másolta le Moniz alkoholos (vagy esetenként formalinos) módszerét. Freeman a transzorbitális lobotómiától a műtétek egyszerűsödését, felgyorsulását, egyszersmind hatékonyabbá tételét várta.

Mi történt a lobotomizált betegekkel?

Az 1930-as évek második felétől egyre szélesebb körben kezdték használni a klinikai ellátásban a lobotómiát, és mintegy két évtized alatt körülbelül 60 ezer műtét zajlott le Európában és az Egyesült Államokban. A beavatkozás célja az volt, hogy csökkentse a pszichiátriai betegek izgatottságát, szorongását és túláradó érzelmeit. A betegek egy részének pedig valóban olyan mértékben javult az állapota, hogy haza lehetett őket bocsátani a gyakran túlzsúfolt egészségügyi intézményekből.

„A prefrontális lobotómián átesett személy különbözik prepszichotikus énjétől, még ha néhány engedékeny család nem is ismeri fel a különbséget” – írta Freeman egy 1942-ben megjelent tanulmányában. Ebben kifejtette, hogy tapasztalatai szerint a kezelt páciensek hajlamosak lehetnek lazábban kezelni az életet, bár egyesek így is nagyon szorgalmasak. Szókimondóbbá válnak, de felismerik, ha tapintatlanok, és ezért bocsánatot is kérnek. Érzelmi reakcióik élénkek, de sekélyek és rövid életűek. A betegek sokat nevetnek, esetleges dührohamaik pedig gyorsan elülnek. Nincs bennük merengő melankólia, sértettség. „Következésképpen ezeket a betegeket úgy lehet kezelni, mint a gyerekeket, óvatosan rámutatva olykor felelőtlen magatartásukra. Nem táplálnak haragot” – fogalmaz Freeman.

lobotómia, koponyalékelés
Felkészülés lobotómiára egy angliai kórházban 1946-ban. A sebész éppen léket váj a páciens koponyájába a beavatkozáshoz. Fotó: Getty Images

Mindazonáltal nem minden esetben hozott ennyire pozitív változást a lobotómia a betegek életében. Sokuk teljesen elvesztette a képességét, hogy megélje különféle érzelmek skáláját. Koncentrációs zavarokkal küzdöttek, apatikussá váltak. Sőt, voltak, akik katatóniába zuhantak, néhány beteg pedig elhunyt a beavatkozás nyomán. Az eljárás talán leghíresebb áldozata az Egyesült Államokat 1961 és 1963 között elnökként vezető John F. Kennedy legidősebb húga, Rose Marie Kennedy volt.

A kis Rosemaryről már egészen fiatalon kiderült, hogy lassabban fejlődik, mint bátyjai, és később is nehézségei adódtak, hogy iskolatársaival tartani tudja a tempót. A család rengeteg iskolába beíratta a lányt, aki mind közül egy londoni Montessori-típusú intézményben tudott a legjobban beilleszkedni, amikor édesapja, Joseph P. Kennedy amerikai nagykövetként dolgozott a szigetországban. A második világháború kitörésével azonban a Kennedy-családnak vissza kellett költöznie a tengerentúlra, és ez Rosemary életében is komoly felfordulást okozott. Nem találta a helyét, felnőtté cseperedve pedig nem értette, miért nem élhet olyan szabad életet, mint a húgai. Lázadó természetűvé, határozottabbá vált. Előfordult, hogy éjszaka megszökött egy bentlakásos iskolából, így a családban egyre nagyobb aggodalmat okozott, hogy a lányt esetleg mások kihasználják, vagy ő maga tesz valami olyat, ami árt a Kennedy-család hírnevének.

Joseph P. Kennedy, olvasva egy új kísérleti eljárásról a depresszió és az agresszivitás kezelésében, úgy döntött, lobotómiának veti alá Rosemaryt. A lányt maga Freeman és Watts műtötte meg, de az operáció rendkívüli módon félresikerült. Rosemary szinte teljesen elvesztette a járási és beszédképességét. Örökre megváltozott a személyisége, további életét pedig mozgássérültként élte le. 2005-ben, 86 évesen hunyt el.

Eunice és Rose Marie Kennedy, 1938
Rose Marie Kennedy (jobbra) húga, Eunice társaságában 1938 áprilisában. Fotó: Getty Images

Van, ahol ma is legális a lobotómia

Ahogy mind inkább ismertté váltak a kezelés veszélyei és mellékhatásai, illetve egyre élesebb kritikák érték szakmai körökből és a közvélemény részéről is, az 1950-es évek második felétől visszaszorult a lobotómia alkalmazása. Egyszersmind ebben az időszakban váltak szélesebb körben elérhetővé olyan gyógyszerek a mentális zavarok kezelésében, mint az antipszichotikumok és antidepresszánsok, így az eljárás kora lassanként leáldozott. A Szovjetunióban már az 1950-es években betiltották, majd hasonló törvényt hoztak Japánban és Németországban is. Freemant 1967-ban személyesen is eltiltották attól, hogy ezzel a módszerrel betegeket kezeljenek, miután egyik páciense műtét után agyi vérömleny miatt életét vesztette. Napjainkban a lobotómia törvényi státusza változatos képet mutat a világ országaiban. Van, ahol technikailag ma is legális, ezzel együtt rendkívül ritka, hogy alkalmaznák. A módszer egy továbbfejlesztett, jelentősen finomított formáját, az úgynevezett cingulótómiát a krónikus fájdalom és a kényszerbetegség (OCD) kezelésére használják olyan esetekben, amikor a hagyományos gyógyszeres és sebészeti terápiák nem vezetnek sikerre.

A legfrissebb tartalmainkért kövess minket a Google Hírekben, Facebookon, Instagramon, Viberen vagy YouTube-on!

Orvosmeteorológia
Fronthatás: Melegfront
Maximum: +34 °C
Minimum: +17 °C

Napos időre számíthatunk kevés fátyol- és gomolyfelhővel, illetve kisebb koncentrációban szaharai por is lesz felettünk. Csapadék nem várható. A délnyugati szél nagy területen megélénkül, helyenként meg is erősödik. A csúcshőmérséklet 32 és 37 fok között alakul. Késő estére 21 és 28 fok közé hűl le a levegő. A forróság mellett napközben melegfront dominál.

Hogy érzed magad?

Kirobbanó formában vagy? Válaszd ki a lelki- és testi állapotodhoz illő emojit és nézd meg térképünkön, hogy mások hogy érzik magukat!


Hogy érzed most magad fizikailag?

Hogy érzed magad?

Kirobbanó formában vagy? Válaszd ki a lelki- és testi állapotodhoz illő emojit és nézd meg térképünkön, hogy mások hogy érzik magukat!


Milyen most a lelkiállapotod?

Hogy érzed magad?

Legjobban:
Legrosszabbul:
Kezdjük újra