HáziPatika.com: Amikor a befagyott váll szindrómához kerestem nyilatkozót, egyből önt ajánlották, de nem kötötték az orromra, miért. Az interjú közben derült ki, hogy itthon ön honosította meg ezt a betegségnevet, amikor a műtéttechnikáját behozta Angliából. Hogyan került ennyire közel a vállhoz?
Dr. Gulyás Károly: Már ötöd-hatodéves koromban bejártam a Sportkórházba, néztem, mi történik a sportolókkal, hogy dolgoznak az ortopédsebészek. Egy idő után a váll kezdett el érdekelni, egyre jobban tetszett, de már a rezidensképzésem elején éreztem, hogy csak a felszínét kapargatjuk. Ez a terület sokkal bonyolultabb, mint a térd vagy a csípő, nagyon kell hozzá érteni. Az egészet izmok koordinálják, nem csak a csontok számítanak. Emiatt van az, hogy míg a csípőnél már a röntgenből kiderül, hogy a műtét jól sikerült-e, addig a vállnál nem ez a helyzet, ott a lágyrészek és a környező izomzat sokkal fontosabb. Viszont Magyarországon a vállsebészet fekete lyuk volt, így külföldre kellett mennem ahhoz, hogy tanuljak. A munkám mellett kajakoztam, a sport réven pedig kaptam egy orvosi ösztöndíjat Ausztráliába, ott már egy vállsebész mellé kerültem.
HáziPatika.com: Hogy érti azt, hogy a sport révén?
G.K.: A kinti sebész hármasugró volt, a sportolók pedig összetartanak. Tudják, hogy aki a sportban elért valamit, attól a normál életben mit lehet várni. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy magyarként kijuthattam ehhez a nagyszerű vállsebészhez. Az első napon semmit nem értettem abból, amit mond, azt éreztem, semmit sem tudok. A nap úgy zárult, hogy a kezembe nyomott egy paksaméta anyagot, hogy azt olvassam el, utána pedig beszélgessünk. Ez még csak egy betekintő jellegű, pár hetes ösztöndíj volt, de rengeteget tanultam. Egy másik ausztrál kórházban még kint maradtam dolgozni pár hónapot, aztán újabb ösztöndíjak következtek.
HáziPatika.com: Merre járt?
G.K.: Angliában kétszer töltöttem el néhány hónapot, ott már operáltam. Egyébként a magyar képzés abból a szempontból érdekes, hogy az eleje sokkal erősebb, mint a külföldi, viszont a szakképzés felénél a helyzet megfordul, és a külföldiek elhúznak mellettünk. Amikor én végeztem, akkor ez a paraszolvencia miatt volt, amiatt itthon nem igazán lehetett tanulni, kis túlzással mindent a főorvosok akartak csinálni. A helyzet mára változott, most már sokan semmit nem akarnak csinálni, amiből szintén problémák adódnak. De ezt a témát inkább hagyjuk, messzire vezet. A külföldi rendszer egészen másképp működik. Angliában először a londoni Imperial College-ban voltam, egy neves vállsebésznél, RogerEmery-nél. Nála tanultam meg az alapokat, majd hazajöttem és elkezdtem gyakorolni. Amikor eljutottam a kellő szintre, kimehettem egy igazi, operálós ösztöndíjra.
HáziPatika.com: Ez hogy nézett ki?
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
G.K.: Három hónapig csak engem tanítottak, a konzultáns végig mellettem állt, mondta, mit kell csinálnom, melyik kezemmel hova kell nyúlnom. Nekik kint ez a dolguk, az egyetemen kizárólag a képzéssel foglalkoznak, azért kapják a fizetésüket, még több pénzt a magánellátásban keresnek. Ilyen jellegű oktatás itthon nem nagyon van, és nagyon hiányzik. Én próbáltam meghonosítani, és akiket képeztem, azok képesek arra, amire én – de csak azért, mert úgy tanítottam őket, ahogy az Angliában szokás. Kint a betegúttervezés is más, ott ez nem orvosi feladat. Ha én az állami rendszerben itthon megnéznék tíz hozzám érkező beteget, akkor egyet vagy kettőt kellene megoperálnom. Ha ezt külföldön tenném, akkor nyolcat. Ez azért van, mert sokkal jobb a szűrőrendszer, csak olyan betegeket kapok, akiknek nagy valószínűséggel tényleg rám van szükségük. Nyugat-Európában nem terhelik fölöslegesen a specialistákat, ott is kevés van belőlük.
HáziPatika.com: A hazai képzést miért tartja fontosnak?
G.K.: Jó dolgok akkor épülhetnek fel, ha a tudásunkat másoknak is átadjuk. Mindenkinek érdeke, hogy az ellátás javuljon itthon is. Nekem sem jó, amikor olyan betegek jönnek el hozzám, akiken látom, hogy a műtétjüket elsőre is meg lehetett volna csinálni jól. Ebben igenis van felelősségünk, a tudásunkat másokkal is meg kell osztanunk. Persze jobb lenne, ha az ilyen kezdeményezések fölülről érkeznének, de akkor is működnek, ha lentről indulnak.
HáziPatika.com: Most egy magánkórházban beszélgetünk, az állami rendszert pár éve teljesen otthagyta. Hogy indult ott a képzés?
G.K.: Több mint tíz évig a Budapesti Baleseti Központban dolgoztam, ott nyitottunk vállambulanciát, és tettük le a vállsebészeti képzés alapkövét Gloviczki Balázs kollégámmal. A Baleseti Központban a Semmelweis Egyetem traumatanszéke is jelen volt, Sárváry András professzor vezette. Vele írtunk egy pályázatot arról, hogy a képzésünk hogyan működne, miképp kellene megreformálni a szakképzést. A pályázat nyert is, meg nem is, ugyanis elfogadták, de finanszírozást nem kaptunk mellé. De nem adtam föl, elkezdtem a képzést anélkül is. Aztán a Budaörsi Egészségügyi Központban építettem vállcentrumot, ahol a legmagasabb szintű vállbetegellátást nyújtottuk. Ott 2018-ban megkaptuk az Európai Váll- és Könyöksebészeti Társaságtól a Közép-Európai Vállsebészeti Képzőcentrum címet, konzorciumban a Semmelweis Egyetem ortopéd klinikájával és a János Kórház ortopédiai osztályával. A képzőcentrum elnevezés azt jelenti, hogy Közép-Kelet-Európából jöhettek hozzánk ösztöndíjjal olyan orvosok, akik a vállsebészettel komolyabban akartak foglalkozni. Ők nálunk tanulhatták meg a legújabb műtéti technikákat.
HáziPatika.com: Most is oktat?
G.K.: Egyetemeken és kurzusokon tartok előadásokat, néha tantermi órákra is felkérnek. De a műtét nehéz kérdés, mert a magánellátásban az emberek azért jönnek hozzám és azért fizetnek, hogy én lássam el őket. Az oktatás csak az állami rendszerben működhet jól, ahol az orvosok gyakorolhatnak is. Ott meg lehet tenni, hogy állunk a kolléga mellett, és minden mozdulatát figyeljük, segítjük. Ez jól működött a Baleseti Intézetben és a Fejér megyei Szent György Kórházban is. De ma már nincs átjárás a magán és az állami ellátás között, így ennek vége lett.
HáziPatika.com: De bemutatóműtéteket tart ma is.
G.K.: Ezeket a magánkórház erre a célra épített, bekamerázott műtőjében végzem, ahonnan több képet is fel lehet küldeni a konferenciaterembe. Ott 50-60 orvos láthatja az operációt egyszerre több kameraállásból. Tartottunk így nemzetközi kurzust is, amire külföldiek is eljöttek.
HáziPatika.com: Korábban, amikor még nem volt itthon külön vállsebészet, hogyan végeztek ilyen műtéteket?
G.K.: Voltak orvosok, akik jobban szerették a vállat, mint a többiek, az ilyen műtéteket ők végezték. Olyan sebészek is voltak, akik hozzám hasonlóan jártak külföldön, ők ma is neves szakemberek és nagyon jók. Volt a vállsebészetnek egy fellendülése is, ami Kaposvárhoz köthető, Szabó István professzor úrhoz. Ő Franciaországban tanult, az oktatást pedig hozzám hasonlóan fontosnak tartotta. Ő szervezett meg három olyan évet, amikor a kollégákkal sorra vettük az egyes témákat, tartottunk bemutatóműtéteket és oktattunk is. Ezek voltak a kaposvári vállnapok, amelyek komoly előrelépést jelentettek ezen a területen. De az artroszkópos technikát mi hoztuk be a vállcentrummal, az új utat jelentett. Mert más dolog, amikor valaki egy protézisműtétet feltárásban el tud végezni, vagy nyitott műtéttel kezelni képes egy válltörést, és más, amikor artroszkópot is tud használni. Ezen a téren végképp komoly volt a lemaradás, nem is nagyon voltak itthon artroszkópok. Amivel ma dolgozok, abban már szebb képeket látok, mint otthon a tévében.
HáziPatika.com: Az ortopédsebészet drága műfaj, sokan nem tudják megfizetni a magánellátást. Mi kellene ahhoz, hogy az állami rendszerben is elérhetőbb legyen?
G.K.: A biztosítói háttérnek mindenképpen javulnia kellene, anélkül ez nem megy. Szó van arról is, hogy miután rengeteg orvos elment a magánellátásba, az finanszírozást utánuk hoznák. Az állami rendszer borzasztóan alulfinanszírozott, egy kórházban például 250 ezer forintot adnak egy olyan vállműtétekre, amelyhez horgonycsavarokat kell használni. Ez a pénz nagyjából arra elég, hogy két ilyet becsomagolva egymás mellé lerakjak. Egy vállműtétnél négyet, vagy akár hatot is fölhasználhatunk belőlük, és akkor az orvosi és műtősi munkadíjról, az altatásról, a betegápolásról és az egyéb költségekről még nem beszéltünk. A kapott és szükséges összegek köszönőviszonyban sincsenek egymással, nincs olyan műtét, ami az intézeteknek nyereséges. Ezért van akkora hiányuk az állami kórházaknak év végén. Valahogy rendezni kellene a finanszírozást, a péknél sem vehetek 200 forintért olyan kenyeret, ami neki 1000 forintjába kerül.
HáziPatika.com: Az arthroszkópos műtétek elvégzése nehezebb, vagy csak más?
G.K.: Csak más. Aki úgy nőtt föl, hogy már készségszinten használta, annak nem okoznak gondot az ilyen műtétek. Viszont nyugdíjaskorú sebészt nem igazán lehet rávenni arra, hogy artroszkóppal operáljon. Meg tudná csinálni, csak háromszor annyi idő alatt, mert egyszerűen nem állna rá a keze. Azt szoktam mondani, hogy az az idő és technológiai ugrás is eljön, amit a korábbi generáció már egyáltalán nem tud követni Én sem vagyok kivétel, lesz az olyan feladat, amit a koromból adódóan nem fogok tudni elvégezni.
HáziPatika.com: Hogy érti azt, hogy a korából adódóan?
G.K.: A korral romlanak a manuális képességek, másrészt az agy sem annyira befogadó, máshogy fog dolgozni, működni. Az artroszkópos sebészet nagyon komoly leképzést igényel, két dimenzióban látunk háromdimenziós képeket, és azokat próbáljuk fejben összerakni. Lehet, hogy idős koromban is menni fog az ilyen munka, de hogy nem gyorsan, az biztos.
HáziPatika.com: Most főleg revíziós műtéteket végez, ami nem hangzik jól. Ennyire gyakori az elrontott vállműtét?
G.K.: Nem minden vállműtét sikerül jól, ez tény. Itthon nagyjából tíz olyan orvos van, akire ma azt mondom, hogy vállsebészetileg rendben van. A vállnak viszont nagy hátránya, hogy elsőre kell jól megcsinálni, mert nagyon nem megbocsátó. A többi ízület ebből szempontból jobb, azok elbírnak egy félig elrontott műtétet. Szóval a vállsebészet eléggé mostoha terület, nehéz és sehol nem szeretik igazán. Tőlünk nyugatabbra a helyzet annyiból jobb, hogy az orvosok egyre jobban specializálódnak, már nincsenek általános ortopédsebészek, akik csípővel, vállal, bokával és térddel is foglalkozik. Nálunk még van ilyen, a változás a mi generációnkkal indult el. Én már nem gondolok másra, mint a vállra, nem akarok csípőt operálni. Nyilván azt is tudnék, van hozzá szakvizsgám, csak éppen nem akarok. Ez komoly felfogásbeli különbség.
HáziPatika.com: Mel Gibsonnal is azért találkozhatott, mert vállspecialista.
G.K.: Éppen Magyarországon forgatott, és volt egy olyan jelenete, amelynél nagy kalapáccsal kellett ütlegelnie egy vasdarabot. Megfájdult a válla, emiatt orvosra volt szüksége. Ez egy vasárnapi napon történt, csörgött a telefonom, kérték, menjek be. Visszakérdeztem, hogy miért kellene bemennem vasárnap? Hidd el, be kellene jönnöd. Mondom, oké, akkor bemegyek. Megérkeztem, és megtudtam, hogy Mel Gibson jön hozzám. Végeztünk rajta egy MR-vizsgálatot, és megnéztük, mi baja lehet. Tudtuk, hogy a vállát már korábban műtötték, és kiderült, hogy az ő műtétje sem sikerült elsőre, emiatt voltak fájdalmi – szóval baj a nagy emberek operációinál is történhet. Már tudta, hogy amikor hazamegy, újra műteni fogták, nekünk csak meg kellett nyugtatnunk, hogy nem történt új sérülés, a bajt csak a régi okozza.
HáziPatika.com: A műtőasztalán már ismert sportolók is feküdtek, a képük látható a szobájában. Ilyen Kárász Anna többszörös kajakvilágbajnok, aki a vállműtétje után olimpiai aranyat nyert Tokióban.
G.K.: Viszonylag sok sportolót látok el, de a praxison nem erről szól. Sokkal inkább arról a középrétegről, akik sportolni szeretnének, már elmúltak 40-50 évesek, és sérülés éri őket.
HáziPatika.com: Említette, hogy ön is versenyzett, első osztályú kajakos volt.
G.K.: A kajakot tízéves koromban kezdtem, minden nap volt edzésem. Később matekszakos osztályba jártam a Berzsenyi Dániel Gimnáziumba, ott is sokan sportoltunk. A barátokkal harmadikos korunkban megegyeztünk, hogy a Műszaki Egyetemre megyünk, mert tudtuk, hogy ott matektudásunk miatt nem lehet bajunk, lesz időnk edzésekre járni, versenyezni. Aztán jött a nyári szünet, majd negyedév elején az osztályfőnök megkérdezte, ki hova megy. Az első napon még nem volt ott mindenki, én pedig rávágtam, hogy a Műszakira. Másnap már visszajöttek a többiek, és közölték, hogy inkább a Közgázra mennének. Közben a testvérem elkezdte az orvosit, ami nekem már nyáron is tetszett, a közgazdaságtan viszont kevésbé érdekelt. Így amikor az osztályfőnök másnap is megkérdezte, ki hova megy, már az orvosit mondtam.
HáziPatika.com: Mit szólt ehhez az osztályfőnök?
G.K.: Rám nézett, és közölte, hogy kicsit nagy fába vágtam a fejszémet. Ehhez tudni kell, hogy ő magyarszakos volt, a matekos osztályával pedig eleve voltak konfliktusai – a megjegyzésével dőlt el, hogy márpedig föl fognak venni az orvosira. Beiratkoztam előkészítőre, amire hetente háromszor kellett járnom, így nem tudtam heti hétszer edzeni, de az egyetemre elsőre felvettek. Az országos bajnokságra négy hét alatt készültem fel, második lettem, az orvosi mellett viszont végképp nem tudtam eleget edzeni. Egy idő után quadriatlonra váltottam – ebben az úszás, a kajakozás, a kerékpározás és a futás együtt van –, mert az kevésbé időigényes. Viszont azt, hogy valaki sportoljon, nagyon fontosnak tartom. Most is ezt teszem, de inkább biciklizem, azon belül mountain bike-ozom és országúti kerékpározok. Van némi triatlon is, de az kevesebb. Emellett a családdal, a gyerekekkel és a kutyákkal sokat sétálunk, kirándulunk.
HáziPatika.com: A gyerekei is sportolnak?
G.K.: Két fiúnk van, 13 és 14 évesek, ők kajakoznak, a lányunk 10 éves, ő úszik, jól megy neki, országos bajnokságot is nyert. De nem azt szeretném, hogy olimpiai bajnokok legyenek, hanem hogy olyan közösséghez tartozzanak, ami később rengeteget ad nekik. Mert a sport ilyen. Azt a sok munkát, amit abba fektetnek, az életben biztosan visszakapják, jobb lesz a tartásuk, a teherbírásuk, tartozni tudnak egy közösséghez.
HáziPatika.com: Szakmailag mire a legbüszkébb?
G.K.: Talán arra, hogy a nulláról fel tudtam építeni egy nagyon jó csapatot, és eljutottunk oda, ahol jelenleg vagyunk. Mi tényleg csapatként működünk, a középpontban nem az orvos van, a munkába mindenkinek van beleszólása, mindig bízhatunk egymásban. Fejlődni csak így lehet. Régen ez nem így volt, a Baleseti Központban előfordult, hogy minden nap új műtősnőt kaptam. Próbáltam megtanítani egy nap alatt arra, hogy mit kell csinálni, majd utána elment, és másnap kezdhettem az egészet elölről. Ez nagyon sokszor eljátszottam, mire eljutottam oda, hogy minden stabil legyen körülöttem. Most mindenki tudja, mi a dolga, a műtős és a gyógytornász is, mindenki csapattag. Az ide vezető munka nagyon kemény volt, az első 10 évben rengeteget dolgoztam, a családomnak is hihetetlen energiája van abban, hogy itt tartunk. Ez a támogatásuk nélkül nem ment volna.
Legjobban: