A közelmúltban egy különös esetriport jelent meg az Urology Case Reports című orvosi szakfolyóiratban. A tanulmány szerzői egy ausztrál férfi esetét mutatták be, akinek három gombelemet kellett eltávolítani a húgycsövéből. A legtöbb ember már önmagában ennek hallatán is alighanem felszisszen és megemeli a szemöldökét, pedig itt még nem értek véget a férfi megpróbáltatásai. Tíz nap elteltével újra kés alá kellett feküdnie, mert péniszében elkezdtek elhalni a szövetek az elem okozta égési sérülés következtében. De hogyan lehetséges ez egyáltalán?
A témát Adam Taylor, a Lancasteri Egyetem anatómiát oktató professzora boncolgatja a The Conversation oldalán megjelent cikkében. Mint írja, a húgycső az a járat, amelyen keresztül a vizelet kiürül a szervezetből. Nőknél az átlagos hossza 4,5 centiméter, átmérője 7,5 milliméter, míg férfiaknál a 22 centimétert is eléri, illetve valamelyest szélesebb is, 8-9 milliméteres. Bárhogy is, mindkét nem esetében meglehetősen szűk járatról beszélünk, mégsem új keletű jelenség, hogy különböző idegen tárgyak kerüljenek bele. Számos korábbi eset ismert, amikor például AAA vagy AA méretű ceruzaelemeket kellett innen eltávolítania orvosoknak, de egyéb tárgyak is szerepelnek a palettán, kezdve drótvezetékektől ceruzákon át egészen orvosi eszközökig.
A szakértő szerint megfigyelhető statisztikai trend, hogy férfiak valamelyest gyakrabban helyeznek fel idegentesteket a testüregeikbe, mint a nők. Ezzel együtt találtak már orvosok például olyan szexjátékszert is női páciens húgyhólyagjában, amelynek szélessége négyszeresen, hossza kétszeres meghaladta a húgycsőét. „Idegentestek és katéterek húgycsőbe történő felhelyezése nyomán károsodhatnak a szövetek, ami például a hegesedés révén tartós szövődményeket idézhet elő. A hegszövet szűkíti a járatot, megnehezítve a vizeletürítést, fokozva a fertőzésveszélyt – azok a tárgyak pedig, amelyek eljutnak a húgyhólyagig, meg is repeszthetik azt” – mutat rá Taylor.
Mi történik a lenyelt elemmel?
Érdemes megemlíteni, hogy a leggyakoribb elem okozta sérülések nem a húgyutakba történő felhelyezésből, hanem lenyelésből erednek. Főként arra kell itt gondolni, hogy bizony az elemek nagyon vonzóak lehetnek kisgyerekek számára. Elvégre apróak, kerekded alakúak, fényesek, így még akár édességnek is nézhetik azokat a kicsik. Világszerte a legtöbb hasonló jellegű problémát a gombelemek váltják ki.
Nehézséget jelent ugyanakkor, hogy a bajt nehéz szülőként felismerni. Ha egy gyerek lenyel egy elemet, annak kezdetben olyan általános testi tünetei lehetnek csupán, mint a köhögés, láz, nyelési nehezítettség, hányás. Ezek mindegyike elsősorban egyszerű fertőző betegség gyanúját keltheti, ha egyébként nem volt szemtanúja annak, amint a gyermek a szájába vette és lenyelte az elemet. Eközben viszont a tárgy – főként, ha 20 milliméternél nagyobb átmérőjű – könnyen megakadhat a nyelőcsőben, ahol két órán belül már visszafordíthatatlan károkat okozhat.
A belső szövetek nedvessége ugyanis összekötheti az elem pozitív és negatív pólusát, zárt áramkört létrehozva. Ennek hatására a negatív pólusnál nátrium- vagy kálium-hidroxid termelődik, lokálisan 12-13-as pH-értékig növelve a kémhatást. Ez nagyjából olyan lúgos, mint az oltott mész vagy a hipó, ennél fogva erősen maró hatású. Eleinte a nyelőcső nyálkahártyáját kezdi égetni, majd néhány órán belül a környező szöveteket is. Általánosságban elmondható, hogy minél nagyobb töltöttségű az elem, a folyamat annál gyorsabban zajlik.
A környező szövetek elsősorban a nyelőcső azon szakaszainál károsodhatnak, ahol az beszűkül. Ilyen például a nyelőcső kezdeti szakasza, valamint ahol keresztezi az aorta, ahol elhalad a tüdő bal oldali főhörgője mellett, továbbá ahol becsatlakozik a gyomorba. Az e pontokon elakadt elem égési sérülést okozhat, megbéníthatja a hangszálakat, jelentős vérzést és potenciálisan halált idézhet elő. Előfordulhat az is, hogy az elem sipolyt létrehozva átégeti a nyelőcsövet, és bejut a légcsőbe. Mindez légzési és nyelési nehézségek formájában jelentkezhet tünetként. Ha pedig a gyermek nem lenyelte, hanem az orrába nyomta fel a tárgyat, ott szintén égési sérülés, vérzés és szövetkárosodás keletkezhet.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
Ha az elem nem akad el, hanem eljut a gyomorig, az már jellemzően kevesebb veszélyt hordoz magában. Ezzel együtt megeshet, hogy 48 órát meghaladó időre elakad ott. Ennyi idő elteltével pedig a gyomorsav korrodálhatja annyira az elem egyes részeit, hogy annak maró tartalma elkezdjen szivárogni, belülről égetve a szervet. Minél több elemet nyel le a beteg, annál magasabb a rizikó, hogy azok elakadnak a gyomorban.
Nem minden elem veszélyes
„Ha olyan helyre kerülnek, ahova nem kellene, az elemek sok gyötrelmet – és akár halált – okozhatnak a szervezetben. Vannak azonban más esetek, amikor az elemek jelenléte a testben kifejezetten szükségszerű” – fogalmaz Taylor. Példaként említi, hogy immár több 75 év telt el az első szívritmusszabályzó beültetése óta. A legelső pacemakerek nikkel-kadmium elemeit még rendszeresen – hetente 12 órán át – tölteni kellett, azóta viszont lítium-jodid elemeket használnak ezekhez az eszközökhöz, így élettartamuk 6-10 évre emelkedett. Mi több, a legújabb kutatások azt mutatják, hogy hamarosan eljöhet az öntöltő pacemakerek kora, amelyek a szívverésből nyernének elektromos energiát, illetve energiaigényük eleve nagyon alacsony lenne a helyes szívritmus fenntartása során.
Súlyos szívritmuszavarok esetén szóba jöhet úgynevezett kardioverter defibrillátor (ICD) beültetése is. Ez jóval nagyobb energiakimenettel bír annak érdekében, hogy képes legyen azonnal megszüntetni a szívritmus szélsőséges szabálytalanságait. A pacemakerek, ICD-k, a csonttörések kezelésében alkalmazott csontnövekedés-serkentők és a krónikus fájdalom kezelésében használt neurostimulátorok egyaránt lítium alapú elemekkel működnek. Ezen eszközök nagy részét úgy tervezték, hogy az energiaforrásukat jelentő elem a felszínükön helyezkedik el, beültetést követően közvetlenül a bőr alatt. Szigetelt vezetékeik pedig egyenesen az érintett szervbe futnak be, amelyet irányítani, támogatni hivatottak. Mindez lehetővé teszi a teljesítményük nyomon követését, csökkenti a szöveti károsodás veszélyét, illetve biztosítja az elemek könnyű cserélhetőségét.
Kivételt ezalól az olyan lenyelhető eszközök jelentenek, mint például a kapszulaendoszkópok, amelyek kamerarendszere ezüst alapú energiaforrással működik. Ellentétben a lítiummal, az ezüst kevésbé hajlamos robbanásveszélyes láncreakcióra, amelyet hőinstabilitásnak neveznek. Tekintettel arra, hogy a kamerás kapszulákat le kell nyelni, majd a teljes tápcsatornán végighaladnak, ez a fajta biztonság érthetően nagyon fontos. Persze minden beültethető készülék szigorú tesztelésen és szabályozáson esik át hatósági részről, mielőtt engedélyeznék a használatukat. Problémák jellemzően az akkumulátor élettartama kapcsán adódhatnak csupán, ami azt jelenti, hogy az eszköz legfeljebb nem működik a tervezett ideig, de semmi esetre sem okoz szövetkárosodást.
Mint arra Taylor felhívja a figyelmet, valójában a beültethető eszközök elemeinek legnagyobb veszélye már a páciens halála után jelentkezik. Ha ugyanis nem távolítják el ezeket a hamvasztás előtt, könnyen felrobbanhatnak a kemencében. Ennek oka, hogy az elem vegyületei egy gázt képeznek, amely tartósan magas hőmérsékleten reakcióba lépve szétrobbanthatja az elem borítását, hirtelen kibocsátva annak teljes energiatartalékát. „Az engedélyezett orvosi készülékekben használt elemek világszerte emberek millióinak nyújtanak jobb életminőséget, azok az elemek azonban, amelyek olyan helyre kerülnek, ahova nem kellene nekik, súlyos sérülést és halált okozhatnak” – summáz a szakértő.
Legjobban: