Az egészségügy már az édesanyját is vonzotta, ő is szeretett volna orvos lenni.
Nagyon elszánt volt, de a férjhezmenetele meggátolta ebben. Az egyetem alatt, 1956-ban házasodott össze édesapámmal, aki lelkész volt, ez pedig akkoriban rendszeridegennek számított. A tanulmányait abba kellett hagynia, de ettől függetlenül maradt egészségügyi területen, Calmette-nővérként BCG-oltásokat adott be. Gyakran magával vitt, engem pedig megfogott nemcsak a fehér köpeny varázsa, hanem az is, ahogy elmagyarázta az embereknek, miért fontos a védőoltás. Láttam a szemükben a félelmet, és azt is, ahogy édesanyám a beszélgetéssel, az emberek felé fordulással föl tudta azt oldani. Az egészségügy amiatt is vonzott, mert kíváncsi a természetem, már akkor érdekelt, hogyan működik az emberi test. Erre akartam feleletet kapni az orvosi egyetemen.
Kislányként zongorázott és énekelt, egy időben az is felmerült, hogy a zenei pályát választja.
Az operaáriák mélyen megérintettek, de édesanyám ebben kritikus és kemény volt, visszatekintve pedig azt gondolom, igaza volt. Mert aki a zenei területen igazán jó akar lenni, az másra nem nagyon figyelhet. Ha megnézzük az akkori sztárok életét, azt látjuk, hogy a magánéletük jellemzően nem alakult jól, ha hívták őket, akkor egyből mentek a világ legkülönbözőbb részeire. A zene szeretete persze orvosként is megmaradt bennem, azt szoktam mondani, hogy noha nem színpadon, de örömömben-bánatomban kiéneklem magam.
Azért az orvosok élete sem egyszerű.
A nehézségeket az egyetemi években még nem láttuk, csak a végzést követően derült ki, hogy mennyire sokat kell ügyelni, ami család mellett – másodéves koromban mentem férjhez, a fiunk pedig pár évvel a diplomám megszerzése után született – nehéz. De azt érzem, hogy amikor az ember épp átéli a nehézségeket, akkor kevésbé gondolkodik ezeken, hanem úgymond megoldó üzemmódra kapcsol. Mi is elfogadtuk a helyzetet, mert akkoriban még nem volt uniós szabályozás, ami ma már előírja, hogy az ügyeleti napok után kötelezően pihenőnapot kell tartani. Megesett, hogy bevonultunk a kórházba szombaton, vasárnap is ott voltunk, haza csak hétfő délután mehettünk. Persze az ügyeleti időszakokban a család mindenhol segítette az orvosokat, jelen voltak a nagymamák a mi életünkben is. És bár sokat dolgoztam, számomra is első volt a család, azt gondolom, hogy a lehetőségekhez mérten jól össze tudtam egyeztetni a munkával. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy abban, hogy a fiunk nem orvos lett, közrejátszott az is, hogy úgy érezte: ennyit nem szabad dolgozni.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
Ő milyen pályát választott?
Jogász lett, és ő is rengeteget dolgozik, de nyilván abból a merítésből nem látott példákat, csak az orvosiból. Viszont a döntése ettől függetlenül elgondolkodtatott azon, hogy hiába próbáltam megtenni mindent azért, hogy sokat legyek vele, hogy figyeljek rá, benne mégis az képződött le, hogy az orvosok mindig dolgoznak. Emlékszem, még Pécsett laktunk, és indultam hétvégén ügyelni, ő pedig megkérdezte, hova megyek. Azt válaszoltam neki, hogy megyek a nénikre és a bácsikra vigyázni, ő pedig rám nézett és visszakérdezett: miért, ők fontosabbak, mint én? Ez nagyon belém hasított, rámutatott, hogy ez a pálya mennyire embert próbáló.
Az onkológia pláne kemény terep. Miért pont az lett a fő területe?
Eredetileg gyerekgyógyász szerettem volna lenni, de mivel a volt férjem az volt, úgy gondoltam, nem lenne jó ennyire "egy csárdában" játszanunk. A diploma után Pécsett kezdtem el dolgozni és belgyógyász akartam lenni, de akkoriban rengeteg orvos végzett, ez a terület telített volt. A megye tüdőszanatóriumában tudtam elhelyezkedni, a munkát ott kezdtem meg. A pulmonológiát nagyon megszerettem, mert rengeteg olyan részlet van benne, ami a belgyógyászatból vagy más szakterületből szakadt ki, és amiben nagyon mélyre lehet leásni. Az onkológia azért került képbe, mert a tüdőgyógyászati kivizsgálásnak része a hörgőtükrözés, amire jellemzően akkor kerül sor, ha valamilyen daganatos elváltozást gyanítunk. Ilyen vizsgálatokat kellett végeznem, és mivel ez a beavatkozás kellemetlen, a betegek tartottak tőle. Emiatt sokat beszélgettem velük, próbáltam őket nyugtatni, biztatni. Akkoriban még gyerekcipőben járt a tüdődaganatok ellátása, de a főnökömben fölmerült, hogy érdemes lenne ez irányba specializálódnom. Ez nem volt ellenemre, így megfogadtam a tanácsát. A teljes történethez az is hozzátartozik, hogy gyerekkoromban több családtagunk is fiatalon meghalt daganatos betegségben, mi pedig tehetetlenül néztük ezt. Emlékszem, az egyik nagynénémet az érettségim idején veszítettük el, akkor is azt éreztem, hogy olyan orvos akarok lenni, aki ilyen helyzetekben meg tudja gyógyítani az embereket, vagy legalább segíteni tud.
Az ehhez hasonló történeteknél mindig eszembe jut, hogy az orvostudomány rengeteget fejlődött, ma már sok olyan beteget meg tudnak menteni, akiknél évtizedekkel ezelőtt tehetetlenek voltak.
A fejlődés tényleg hatalmas, rengeteg új terápiás lehetőség megjelent, sokkal jobb a diagnosztika. Ezeknek hála ma már jóval több esélyt tudunk adni a betegeknek. Viszont idáig el kellett jutnunk. Gyógyszervizsgálatokban én is részt vettem, ennek kapcsán szereztem farmakológiai szakvizsgát is. Itt a kíváncsiságom volt a fő mozgatórugó, egyszerűen érdekelt, hogy a gyógyszerek, amiket szedünk, miképp működnek, hogyan hasznosulnak a szervezetben. Mert való igaz, hogy az anamnézis felvételekor csak annyit kérdezünk a betegektől, hogy milyen gyógyszert szednek és mire allergiásak, de a teljes kép ennél sokkal összetettebb. A gyógyszerekben lévő vegyületek nagyon bonyolultak, különbözőképpen bomlanak le, segíthetik, vagy vissza is vethetik egymás hatását.
Hogyan lehet ma naprakész egy orvos?
Folyamatos tanulással, mert ha egy láncszem kimarad – mondjuk egy évig nem követjük a szakirodalmat –, már le is maradtunk. Régen például a sejtosztódást gátló, hajhullást okozó onkológiai gyógyszerek voltak előtérben, ezek ma már egyre jobban háttérbe szorulnak. Már több az olyan gyógyszer, ami genetikai eltérésen alapul, megjelentek célzott terápiák, immunterápiák is. Emlékszem arra, amikor 2015-ben az Amerikai Klinikai Onkológiai Társaság éves konferenciáján elhangzott, hogy az utóbbiak a legjobban azoknál a tüdődaganatos betegeknél hatnak, akik dohányoznak. Először azt hittem, hogy valamit rosszul hallottam, de kiderült, hogy jól értettem. Mert a dohányosoknál olyan krónikus gyulladás áll fenn, ami miatt az immunsejtek eleve jobban hadba foghatók.
Az onkológiai gyógyszerekről rengeteg tévhit kering, sokan nem is bíznak bennük, vagy ha el is kezdik, abbahagyják a terápiát, és elmennek természetgyógyászokhoz.
Nagy küzdelem ez, azt gondolom, emiatt kell már a kezelés megkezdése előtt letenni annak alapjait, hogy a beteg bízzon az orvosban. Fontos, hogy a páciensek tisztában legyenek a terápia várható mellékhatásaival és eredményével. Mert a betegeket úgymond egy alagútba hívjuk be, aminek a közepén nagy a sötétség, és ők csak azt érzik, hogy olyan tünetük is van, ami korábban nem volt. Kihullhat a hajuk, hányingerük lehet és fájhatnak az ízületeik. Ezen a ponton sok beteg ki akar szállni, az alternatív, paramedicinális gyógyászat ígéretei pedig nagyon vonzóak. Ott nincsenek mellékhatások, a beteg pedig egy ideig jól van, erőre kap – csak közben a daganat halad előre. Emiatt kulcskérdés a jó orvosi kommunikáció, a betegek meghallgatása, támogatása. Mert hiába nézzük meg a laboreredményeket és a képalkotókat, hiába vagyunk objektívek, ha a beteget nem hallhatjuk meg, nem foglalkozunk az ő panaszaival. Muszáj erre is figyelnünk.
Ez a hozzáállás is szerepet játszhatott abban, hogy az elsők közt vehette át az Astellas-díjat.
Nagyon megtisztelő volt, hogy a betegek szavazata alapján átvehettem ezt az elismerést. Ez is azt mutatja, hogy a pácienseknek számít, miként fordul feléjük az orvos, fontos nekik, hogy megértő legyen, időt szakítson rájuk. A közönségdíj bizonyos szempontból fontosabb is, mint a szakmaiak. Később bekerülhettem az Astellas zsűrijébe is, és rengeteg olyan történetet olvashattam el, amelyben betegek írták le pozitív tapasztalataikat. Ez nagyon sokat számít, mert az egészségügyet folyton ostorozzák, néha jogosan, néha nem jogosan, de mi ehhez akkor is csak a magunk emberségét tudjuk hozzátenni. És nekünk is jól esik, ha ezt valaki észreveszi, és nem csak a negatívumokat halljuk.
Az egészségügyet nem csak orvosként ismeri, hanem vezetőként is. Egy időben részlegvezetője volt az Országos Onkológiai Intézetnek, utána igazgatója lett a Debreceni Egyetem tüdőgyógyászati klinikáját is. Most újra Budapesten van.
Akkor is Budapestről ingáztam, amikor Debrecenben dolgoztam, ami igen megterhelő volt, ezért is jöttem vissza. Az ottani lehetőség nagyon jó volt, de egyedül jártam oda, és a családtól – köztük idős édesanyámtól – nagyon távol voltam. Hétfőn hajnalban indultam, és pénteken jöttem vissza, két háztartást kellett fönntartanom. Nem akarok gonosz lenni, de ez a férfiaknak kicsit könnyebb, mert nekik általában megvan ehhez a háttérországuk.
Az egyetemen még oktat?
Igen, graduális és posztgraduális képzésben is. Jelenleg csak egy PhD hallhatóm van, aki már végzett orvos. Egyébként azt vettem észre, hogy a fiatalok ma már mindent elérnek az interneten, ezért nekünk mindig valami újszerűt kell mondanunk, muszáj őket valamivel lekötnünk. Ha nem tesszük, akkor nem figyelnek ránk. Egyszerűen megváltoztak az igényeik, nem mondhatjuk el évről évre ugyanazt az előadást.
Ön újdonságokat közvetlenül is megismert, hiszen mindig is részt vett kutatásokban.
Mivel az alapszakvizsgám a tüdőgyógyászat, elsősorban a tüdőonkológia vonzott, amiről egyre többet tudunk. Ahogyan sok más daganatnál, ma már ott is elemezzük genetikailag a szövettani mintát, és az alapján tudunk speciális kezelési tervet felállítani. A tüdődaganatok mellett kutattam az emlődaganatokat és az emésztőszervi daganatokat, amikor pedig átkerültem az Országos Onkológiai Intézetbe, ezekhez társult a ritka daganatok terápiája. Utóbbiak jellemzően valamilyen genetikai eltérés nyomán alakulnak ki, ma már sokat tud róluk az orvostudomány. Ezeknél jellemzően nagyon speciális gyógyszereket kell alkalmazni, olyanokat, amelyeket a kis esetszám miatt nem is úgy kell törzskönyvezni, mint a többi gyógyszert. Jelenleg ismét a tüdődaganatokra fókuszálok. Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy az ilyen tumoroknál végzett invazív beavatkozásoktól, mintavételektől mindenki fél, a vizsgálatok kórházi tartózkodást, megfigyelést is igényelnek. Emiatt tőlünk nyugatabbra már több éve azt preferálják, hogy amit csak lehet, azt úgynevezett likvid biopsziával derítsenek ki. Ehhez csak testnedvekre, például vérre van szükség, abból ugyanis kimutathatók egyes genetikai eltérések, tumormarkerek. Utóbbi a tüdő esetében nincs, de sok más daganatnál van. Sok információ kideríthető az agyvíz vagy a vizelet vizsgálatával, lehet használni ilyen célra a mellkasi folyadékgyülemet is, az is tartalmaz betegségekre jellemző sejteket. Mostanában főleg ezt a témát kutatom.
Az onkológiákon dolgozó orvosok ma is több beteget vesztenek el, mint azok, akik más területen vannak jelen, ami nyilván megterhelő pszichésen is.
Az első nehéz csomag a betegség közlése. Mert a páciens nem tudja előre, hogy milyen baja van, csak azt érzi, hogy panaszai vannak. Ezt követően ismerjük meg a leleteket, és kezdjük el megtervezni a kezelést. Ekkor a beteget sokként éri, hogy rosszindulatú daganatos folyamatról van szó, de muszáj ezt megértenie és elfogadnia, mert csak akkor tudjuk bevonni a közös küzdelembe, aminek ő is aktív résztvevője. El kell neki mondani a lehetőségeket, megosztani vele, hogy miket próbálunk kivédeni, tudnia kell, milyenek az esélyek. A legnehezebb az a helyzet, amikor a beteg állapota a kezelések ellenére rosszabbodik, és elérünk egy olyan állapotot, amikor már nem tudunk tovább segíteni. Ezt nagy kihívás kommunikálni, mert a páciens ilyenkor azt érzi, mindennek vége, elengedjük a kezét. Ugyanakkor amikor az aktív kezelést abbahagyjuk, a betegek állapota javul egy időre, sokan átmenetileg kivirulnak. De nem azért, mert a gyógyszerek rosszak voltak, hanem azért, mert voltak olyan mellékhatásaik, amiket vállalni kellett a gyógyulás reményében. Ezek elmúltával a közérzet javul, jobb lesz az étvágy és az erőnléti állapot. De ezzel párhuzamosan erőre kap a daganatos folyamat is. Ebben az úgynevezett végstádiumban még támogatni kell a beteget, gondoskodni kell arról, hogy az esetleges fájdalmait csillapítsuk, segítsük a folyadékpótlást, ha kell, kapjon vért. Biztosítani kell számára az emberhez méltó elmenetelt. Ha a helyzet reménytelen és a daganat már az egész szervezetet uralja, akkor ez sok esetben kíméletesebb, mint folytatni kezeléseket, amelyek sok mellékhatással járnak.
Bár nem lehet minden betegséget időben felismerni és kezelni, sok életet megmenthetne, ha az emberek nagyobb számban járnának szűrése.
A prevenciót két részre kell bontani, primerre és szekunderre. A primer az egészséges életmódról szól, arról, hogy ne dohányozzunk, figyeljünk a táplálkozásra és a testmozgásra, előzzük meg az elhízást. Persze sokszor még a napi fél órás sétát is nehéz beilleszteni a napirendbe, de muszáj törekedni erre, mert a rizikótényezők egymásra rakódnak. Nem véletlen, hogy hatvanöt éves kor felett kezdődnek azok a betegségek, amelyek már nem egyedülállóak. Mert a túlsúly érelmeszesedéshez vezethet, kialakulhat miatta cukorbetegség, amihez hozzájöhet magas vérnyomás és magas koleszterinszint. Ha ehhez még egy daganatos betegség is társul, már nagyon nehéz összerakni azt a vegykonyhát, ami nem még nagyobb bajt csinál, hanem segít. A szekunder prevenció már nem egyéni, hanem társadalmi kérdés. Az egészségügyet sok vád éri amiatt, hogy nem érhetők el a szűrővizsgálatok, ugyanakkor ezek nem olyanok, amelyekre azonnal kell menni. Ennek ellenére az emlődaganatok szűrésén csak 40 százalékos a részvétel. Ennek az aránynak legalább 70-80 százalékosnak kellene lennie.
Ez így is van például a skandináv országokban.
Ott szinte nem is találnak áttétes emlőrákot, mert a tumort már azt megelőzően felfedezik, a beteget pedig megoperálják. Itthon sokan felesleges időtöltésnek tartják a szűrővizsgálatokat, én is sokaktól kapom azt a választ, hogy nem volt idő mammográfiára. Méhnyakszűrésre még kevesebben járnak, és nem terjedt el a vastagbélszűrés sem, pedig pár éve az is elérhető népegészségügyi szűrővizsgálatként. Ehhez jön a tüdődaganat, amit alacsony dózisú CT-vizsgálattal sokkal korábban fel lehet fedezni, és ilyenkor hatékonyabban lehet kezelni. Ezt ugyan jelenleg nem támogatja a társadalombiztosító, de aki dohányzik, annak ilyenre is járnia kellene. Olyan ez, mint hogy a kocsinkat is elvisszük rendszeresen szerelőhöz, akkor is, ha nincsen semmi baja. Ha időnként átnézik, akkor meg lehet előzni a komolyabb problémákat. A szűrővizsgálatok tologatásnak persze gyakran a félelem az oka, de akkor is meg kell érteni, hogy egy cserép kiesését még könnyű megjavítani, de ha már szétesik az egész tető, akkor nehéz megoldást találni.
Hogy éli meg, amikor egy tüdőbeteget dohányozni lát?
Már nem ítélkezem, ezt csak kezdő orvosként tettem, amikor Pécsett viziteltem. Amikor injekciót adtam be, kivettem a betegek kezéből a csomag dohányt, amit ma már nem tennék meg. Nekünk a tájékoztatás a feladatunk, nem az ítélkezés, nem tudhatjuk, hogy milyen élethelyzet, milyen szorongás miatt menekül valaki a dohányzáshoz.
Ön mit tesz az egészségéért?
Magam is járok szűrővizsgálatokra és mindig figyelek a napi félóra sétára, egy ideje jógázom, nyújtok és relaxálok. Ezek a mozgásformák nem csak a fizikumnak tesznek jót, hanem a mentális egészségünknek is. Egyszerűen elterelik a gondolatainkat a napi problémáktól, lelassítják a száguldó agyat. Az étrendre is figyelek, mert tisztában vagyok azzal, hogy a kor előrehaladtával lassul az anyagcserénk, és emiatt hiába eszünk ugyanannyit és mozgunk ugyanannyit, mint negyvenéves korunkban, hízni fogunk. Ez így van nálunk, orvosoknál is. Még akkor is, ha a betegek csodálkozni szoktak azon, hogy mi is "emberi anyagból" vagyunk, és hogy nekünk ugyanúgy kell figyelnünk az életmódunkra, mint nekik.
A testmozgás mellett milyen hobbijai vannak?
Szeretek utazni és főzni, jó érzéssel tölt el az is, amikor összegyűlik a család vagy a baráti társaság. Ilyenkor elbeszélgetünk és falatozunk, jól érezzük magunkat. Mindenevő vagyok, és a konyhában is dolgozik bennem a kíváncsiság, szeretek új dolgokat készíteni. Nálam ez talán egyfajta kompenzálás amiatt, hogy sokat dolgozom, és így a háziasszony énemet is meg tudom mutatni.
Mire a legbüszkébb?
Ez is érdekelheti
A gyerekemre, és arra, hogy próbálom megtartani a munka és a család közötti egyensúlyt. A fiamat nagyjából hatéves kora óta egyedül nevelem, de így is tudtam tanulni, kutatni, eredményeket elérni. A nagyszülői segítség rengeteget számított, anélkül nem boldogultam volna.
Legjobban: