Említette, hogy az interjút követően egyéni fegyveres gyakorlásra kell sietnie. Egy katonapszichológusnak is ugyanúgy kell értenie a lőfegyverekhez, mint más katonáknak az állományból?
Andó Sándor: Elsősorban katonák vagyunk, pszichológus szakmával. Részt vettünk mi is katonai alapkiképzésben, mint az állomány többi tagja, elengedhetetlen, hogy megtanuljuk az alapvető katonai készségeket. Amikor pedig valamilyen külföldi misszióban veszünk részt, ott nem csak az a dolgunk, hogy pszichológusként várjuk a klienseket, hanem adott esetben egy konvoj mozgásánál, kísérésénél mi is ugyanúgy felvesszük a lőfegyvereket, és ha támadás történne, akkor nekünk is meg kell védeni magunkat és a társainkat. Emellett egy katonákkal foglalkozó pszichológusnak is meg kell tapasztalnia, hogy milyen kihívások, milyen nyomás nehezedhet az emberre egy külföldi műveleti területen. Csak Így lehet hiteles és szakszerű segítséget nyújtani a mentális nyomás alatt lévő katonáknak.
Mennyiben tér el egy katonapszichológus munkája civil pályán lévő társához képest?
A.S.: Mint egy jogászé katonaként, rendőrként vagy egy civil irodában. A pszichológus is meg kell, hogy ismerje az adott környezetet, szervezeti kultúrát, az ott dolgozókat és a jogszabályi kereteket. A honvédségben dolgozó pszichológusok is különböző területeken végzik a munkájukat. Vannak alkalmasság-vizsgálattal foglalkozók, vannak, akiknek a munkájuk fókuszában – elsősorban a katonák felkészítéséhez és kiképzéséhez kapcsolódó – különböző tréningek állnak, és vannak a csapatpszichológusok, akik helyben, az adott katonai szervezetnél végeznek elsősorban mentálhigiénés, tanácsadói, konzultatív feladatokat. A Magyar Honvédségben alapvetően ezen a három területen jelenik meg a pszichológusi munka.
Milyen út vezette a Magyar Honvédség főpszichológusi pozíciójára? A honvédségi pálya, vagy a pszichológia vonzotta inkább?
A.S.: A katonai repülés vonzott. Középiskolásként Miskolcon lehetőségem volt az akkori MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség) repülőklubjában motoros géppel repülni. Ez az élmény irányított Szolnokra, a katonai főiskolára, ahol repülésirányító szakon végeztem 1989-ben, és ezzel kezdtem meg katonai pályámat. 1993-ban egy képzési lehetőséget megragadva felvételiztem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem pszichológia szakára. Így kezdődött a pszichológusi pályám, először csapatpszichológusként, vezető pedig elöljáróim bizalmának és munkatársaim támogatásának köszönhetően lehettem.
A mindennapok során bármilyen munkakörben érhetnek szorongásra okot adó ingerek minket, rengeteg gondot okoz a stressz és a kiégés. A honvédségen belül ez mekkora gondot jelent?
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
A.S.: A honvédségen belül is számtalan olyan munkakör létezik, ami a civil életben. Markáns különbség egy katonai gyakorlatokon, vagy műveleti területen végzett feladatellátás során jelentkezik. A katonaélet jellemzője a csapatmunka. A bajtársiasság alapérték kell, hogy legyen, és a katonák mentális egészségéhez az is hozzájárul, hogy milyen közösségben tevékenykednek, mennyire számíthatnak egymásra. A vezetők, parancsnokok felelős döntései is befolyásolják az adott katonai művelet sikerességén túl – vagy azzal együtt – az egyén fizikai és mentális egészségét.
Másrészről a katonák többnyire olyankor jelennek meg a civilek hétköznapjaiban, ha a társadalomban, vagy a természetben valami kibillent az egyensúlyából, valami fenyegetettség áll fenn. Gondoljunk csak a menekültválságra, a COVID-19 járványra vagy például árvíz- vagy más katasztrófahelyzetre. Ez a fokozott készenléti helyzet az emberi szervezettől is nagyobb erőfeszítést igényel. A gyakorlatok, szimulációk azért szükségesek, hogy a fokozott stressz terheléshez megfelelően alkalmazkodjon mind fiziológiailag, mind mentálisan a katona. A honvédség nagyon komoly preventív munkát végez a személyi állomány egészségének megőrzése és helyreállítása érdekében. Az egészségügyi alkalmasság-vizsgálat és az időszakos egészségügyi szűrések is azt szolgálják, hogy minél egészségesebb, a mi terminológiánkban minél „hadra foghatóbb” állományunk legyen.
A háborúk egyidősek az emberiséggel, és valószínűleg addig lesznek fegyveres konfliktusok, míg élnek emberek a Földön. Nem mindegy ugyanakkor, hogy mivel vívják meg ezeket az ütközeteket. Évszázadokkal korábban nagyjából szemmel belátható távolságban volt egy csatatéren a veszélyforrás, míg napjainkban már egy több száz kilométerrel odébb elindított rakétával is precíziós csapás mérhető egy magát biztonságban érző emberre. Nagyobb a nyomás egy mai katonán, mint egy több évszázaddal korábban élt társán?
A.S.: Nagyon nehéz a kettőt összehasonlítani, azért is, mert a katonákat ért pszichés terhelésről nem sok írásos emlék lelhető fel a korábbi évszázadokból. Csak sejteni tudjuk, hogy milyen lehetett egy magyar katona számára a mongolokkal vagy törökökkel való csatározás. Másrészt a társadalom, a kultúra is sokat változott azóta, mind az értékrendünk, mind a veszélyhez, a halálhoz való hozzáállásunk tekintetében. Azt gondolhatjuk, hogy a hadakozás és a halál a középkori ember életének szerves részét képezte, de úgy gondolom, hogy ez egy nagyon leegyszerűsített, felületes megítélése az életüknek.
A modern fegyverekkel már sokkal nagyobb távolságból is kioltható egy élet, ez azonban nem teszi az ölést feltétlenül könnyebbé morálisan sem, ahhoz képest, mint mikor egy karddal, szemtől szemben kellett lekaszabolni egymást. Ráadásul egy pengéhez képest egy bomba, vagy a szöveteket belülről roncsoló lövedék sokkal drasztikusabb sérüléseket tud eredményezni. A repülőgépek bombái, a robbanószerek pedig olyan erős fény- és hanghatással járnak, hogy azok a testi roncsolás mellett az érzékszerveket is súlyosan károsítják. Többek között ez is közrejátszott abban, hogy az elmúlt száz évben a háború pszichiátriai veszteségei a sokszorosára emelkedtek.
Ezeket a pszichiátriai veszteségeket tényleges veszteségként kell elkönyvelni? Vagyis ha valaki elszenvedte ezeket a traumákat, az többet már nem lesz képes a korábbi módon elvégezni a feladatait?
A.S.: Nincs kizárva, hogy a későbbiekben valaki teljesen feldolgozza a traumákat, és akár újra katonai szolgálatot vállalhasson. Teljesen normális reakció az, hogy ha mellettem meghal egy társam, az engem megvisel. Ennek mértéke és a feldolgozás ideje persze egyénileg eltérő lehet, melyben fontos szerep jut a pszichológusoknak is. A pszichiátriai veszteségek kezelésére nagyon jól működő kórházak, háttérintézmények vannak különböző NATO-tagállamokban. Ezekben már nem csupán gyógyszeres kezelés zajlik, de a modern technológiának köszönhetően a virtuális valóságban is szimulálhatnak például olyan helyzeteket, amelyekből felmérhető, hogy az adott személy mennyire visszailleszthető a seregbe, harci helyzetekben milyen módon képes reagálni.
Milyen mentális terhelés érhet egy Irakban, Koszovóban szolgáló katonát a harci cselekményeken túl? Mekkora nyomást jelenthet például a lakosság ellenséges viselkedése?
A.S.: A külszolgálatot vállaló állomány számtalan stresszel teli és traumatikus eseményeknek lehet részese. Ezen stresszorok típusai műveletenként, missziónként és fegyvernemi-szolgálati áganként eltérők lehetnek. Például a repülőgép személyzete gyakran repül a viszonylag biztonságos mögöttes területről nagy intenzitású harcba és vissza. Ez az állandó átmenet – egy biztonságos területről, egy veszélyes területre – olyan tipikus megterhelés, amivel a repülőgép személyzetének szembe kell nézni. A szárazföldi csapatok állománya más jellegű eseményekkel találkozhat, úgy mint a feldühödött tömeg kezelése, a helyi lakosság ellenszegülése, illetve a helyi harcok-okozta pusztítás látványa.
A legtöbb katona rendben végrehajtja missziós feladatát, de lehetséges, hogy ezek az élmények befolyásolják azt, hogy mit tart fontosnak az életében, megváltoztathatják azt, hogy hogyan látja magát és a világot. Ez nemcsak negatív módon történhet, hanem többek között az önbizalom és a büszkeség érzetét is adhatja a katonáknak, ha segíteni tudnak bajtársaiknak, vagy a kiszolgáltatott lakosságnak.
„A legnehezebb pillanat, amit kezelnem kellett, nem harctevékenység közben adódott. Egy faluban járőröztünk. Megdöbbentett a szegénység, amiben az emberek éltek. A házaik, a tekintetük, a beteg gyerekek, az, hogy mindenki sokkal öregebbnek tűnt a valós koránál, és az, ahogy a nőket kezelték. Teljesen különbözött ez a társadalom attól, amihez hozzászoktam. Sok történetet hallottam a kollégáktól ezeknek az embereknek az életéről, mégis a valóságot nagyon nehéz volt megérteni. Ráadásul azon gondolkodtam, hogy valaki közülük minden egyes pillanatban előránthat egy fegyvert, és az arcomba nyomhatja, és mindez az állandó veszély érzetét keltette. Sajnáltam ezeket az embereket, segíteni akartam rajtuk és jobban meg akartam érteni őket. Nem voltam felkészülve arra, hogy tanúja legyek ilyen szenvedésnek, és hosszú időre volt szükségem ahhoz, hogy alkalmazkodjak a körülményekhez. Ebben leginkább a katonatársakkal, tolmácsokkal és a helyiekkel való beszélgetés segített a legtöbbet.”<br><br>
Szükséges lehet egy súlyos mentális nyomást átélt, majd emiatt leszerelt ember katonaorvosi utánkövetése annak érdekében, hogy az illető ne jelentsen a későbbiekben veszélyt a társadalomra? Itthon ugyan ritkák az ilyen esetek, de néhány éve Magyarországon is bíróság elé állt egy egykori katona, aki a szakértők szerint a harcmezőn elszenvedett traumái miatt vált erőszakossá.
A.S.: A leszerelő katonáknak megvan a lehetőségük arra, hogy a Honvédkórházban felkeressék a szakrendeléseket, vagy akár elmenjenek egy lakóhelyükhöz közel elérhető csapatpszichológushoz. Másrészről viszont nem biztos, hogy egy leszerelése után erőszakos bűncselekményt elkövető ember cselekedetei minden esetben közvetlenül visszavezethetőek a harctéri tapasztalataira. Azért, mert valaki például misszióban volt, nem feltétlenül találkozott olyan szélsőséges, traumatizáló esetekkel vagy akut stresszhatással, amely a későbbiekben ilyen cselekményekben manifesztálódna. Az egész életútját, és az őt ért minden megpróbáltatást látni kéne ahhoz, hogy el lehessen dönteni, a seregben töltött évek mennyiben befolyásoltak valakit egy cselekmény elkövetésében.
A katonaság egy férfias szakmaként él a fejekben, de nagyon sok nő teljesít szolgálatot a honvédség kötelékén belül is. Nagyobb megterhelés hárulhat rájuk például amiatt, mert a nők sokszor empatikusabbak, és emiatt megterhelőbb lehet számukra a háború szörnyűsége?
A.S.: A nőknek ugyanolyan lehetőségük van a hadseregbe jelentkezni, mint a férfiaknak, és nem jelenthető ki az sem, hogy az egyik vagy a másik nem alkalmasabb lenne a szolgálatra.
Essen azért szó a szomszédunkban dúló háborúról is. Mekkora pluszfeszültséget jelentenek a magyar katonák számára az Ukrajnában történt fegyveres összecsapások?
A.S.: Az orosz-ukrán háború kitörésekor, azaz több mint egy éve Magyarország Kormánya döntött arról, hogy az Ukrajnával közös határszakaszt katonai erővel is megerősíti. Ez nem pluszfeszültséget, hanem a honvédség alaprendeltetéséből adódó feladatot jelent a katonák részére. Megváltozik az addig megszokott munkarend, vagy a korábban tervezett éves elfoglaltsági, kiképzési és felkészítési terv. De a helyzethez alkalmazkodni kell, a honvédség vezetésének a feladata meghatározni azt, hogy az ország védelme érdekében milyen erővel és eszközzel képes garantálni Magyarország területi épségét, az emberek biztonságát, a biztonságérzet fenntartását. A katonákkal lévő közvetlen parancsnoki állomány pedig már figyelembe veszi a feladatban részt vevők esetleges egyéni szempontjait is.
Legjobban: