A modern sebészet megjelenéséig az operációkat három tényező akadályozta: a vérzés, a fájdalom és a fertőzés. A páciensek életét tehát maguk a műtétek is fenyegették, hiszen a beteg elvérezhetett közben, iszonyatos fájdalmat kellett eltűrnie, illetve veszélyes fertőzéseket kaphatott. A műtétek nyomán fellépő szepszis, illetve vérmérgezés volt az egyik legsúlyosabb veszélyforrás. (A vérmérgezésről és okairól a HáziPatika.com betegségleírásában is olvashatsz.) Ezért a sebészeti beavatkozásokat évszázadokon át Európában szinte csak végszükség esetén végezték el, például elkerülhetetlenné vált amputáláskor.
Ám ilyenkor nagyon fontos volt a „sebesség” is. Az érzéstelenítés hiánya miatt ugyanis a sebészeknek nem is elsősorban az ügyessége, hanem a gyorsasága vált fontossá a végtagok amputálásánál. Az iszonyatos fájdalmakat nem tudták csökkenteni, ezért lekötözték, lefogták a betegeket, akiket igyekeztek minél gyorsabban megoperálni. (Az amerikai sebészek színes bőrű rabszolgákon végezték el a kísérleti jellegű beavatkozásokat – egyik korábbi cikkünkben is beszámoltunk például a rabszolgákon végzett embertelen immunológiai kísérletekről.)
Ám Európában továbbra is elsősorban a gyorsaság számított a műtéteknél. Robert Liston skót sebész volt kora, a 19. század első fele egyik leggyorsabban dolgozó sebésze. Egy alkalommal 2,5 perc alatt amputált egy lábat - ám a beteg üszkösödés miatt később meghalt. Az esetről a Wéber György, a Semmelweis Egyetem professzora és munkatársai által szerkesztett Műtéttan című könyv leírja, hogy Liston egy fiatal asszisztensének ujjait is levágta a műtét közben, „aki szintén belehalt a sérülésbe”. A sebész „áthasította az egyik közel ülő néző kabátját, aki annyira megijedt”, hogy „a félelemtől holtan esett össze”. Vagyis egyetlen műtét miatt három ember halt meg.
Teátrális beavatkozás volt a műtét
A tragikus műtét egy furcsa részletre is felhívja a figyelmet: a műtét közelében egy „néző” ült. De hogyan kerülhetett oda? A válasz egyszerű: a sebészet a 19. században egyfajta teátrális beavatkozás volt, a sebészek színházi színpadokhoz, de legalábbis anatómiai bonctermekhez hasonló helyiségekben („theatrum anatomicumokban”) mutatták be és végezték tevékenységüket. Angolul az „operating theatre”, vagyis a műtő szó őrzi ezt a régi hagyományt. A modern sebészet egyik legfontosabb eseményére is szinte egy színházi előadás keretében került sor, amikor az amerikai William Morton fogorvos 1846. október 16-án elaltatott egy beteget, és John Collins Warren sebész a nyilvánosság előtt először végzett inhalációs éternarkózisban sebészeti beavatkozást (egy tumort távolított el). Amikor az altatás után a beteg magához tért, kijelentette a közönség előtt, hogy nem érzett fájdalmat – írják Wéberék. Ma már tudjuk, hogy nem Morton és Warren volt az első e téren, mert 1842-ben a szintén amerikai Crawford W. Long már használt étert: szintén egy tumort operált, de nem publikálta a beavatkozás részleteit.
Az altatás mellett két másik felfedezés, illetve metódus is segítette a modern sebészet megjelenését. Wéberék szerint az egyik Semmelweis Ignác aszeptikus, a másik pedig Joseph Lister antiszeptikus gondolkodásmódja volt. Semmelweis a gyermekágyi láz tanulmányozásakor jött rá az orvosok és orvostanhallgatók által terjesztett kórokozók veszélyeire, és kollégáinak is előírta a kézmosást klóros vízben, vagyis a fertőzés megelőzésére törekedett. Mindeközben a Lister-féle antiszeptikus műtéti eljárások forradalmasították a sebészetet az egész világon. Az angol Lister ugyanis olvasta Pasteur elméletét a bacilusokról, és látta a magas halálozást a műtőkben, ezért még a sebbe jutásuk előtt igyekezett elpusztítani a kórokozókat.
Így Lister lett az antiszeptikus sebészet megalapítója, a 19. század utolsó negyedében pedig egyre terjedt metódusa, amely a már bekövetkezett fertőzést igyekezett leküzdeni. A sebbe permetezett például karbolsavat (fenolt), a műtétek előtt megtisztította a kezét, a sebészeti eszközök higiéniájáról is gondoskodott, és antiszeptikus kötéseket is alkalmazott. Wéber tankönyve szépen illusztrálja a gondolkodásbeli különbséget: az aszeptikus iskola sebészei sterilizált köpenyben műtöttek, maszkot, gumikesztyűt használtak, míg Lister frakkban operált, és „a kezéhez tapadt szennyet, vért kabátjába törölte, ami nagyon megnyugtató volt a páciensek számára”, ugyanis „minél több megszáradt vér volt egy sebész köpenyén, annál inkább nyilvánvaló volt szakmai tapasztalata”.
Semmelweist életében kevés elismerés övezte, a lorddá előlépett Listert viszont a Magyar Tudományos Akadémia is külső tagjává fogadta. 1912-es halála után 11 évvel – talán az első világháború miatt késett meg ennyire az elismerés – Hutyra Ferenc akadémikus méltatta az MTA tagjai előtt 1923. február 23-án.
Hutyra felidézte, hogy 1883 őszén „Joseph Lister, a londoni King's College sebésztanára (...) nejével együtt néhány napra Budapestre jött, hogy itt elsősorban az egyetemi orvosi intézményeket megismerje. Az orvosi fakultás és a budapesti orvosi kar díszes lakoma keretében, az egyetemi ifjúság fáklyásmenettel fejezte ki hódolatát az akkor már világhírű tudós orvos iránt. A meleg ünneplés kellemesen érintette a vendéget, különösen jóleső megelégedésére szolgált azonban (...), hogy az egyetem sebészi és nőorvosi klinikáin már teljes szabatossággal alkalmazták az ő sebkezelési módszerét.” Tíz év múlva az MTA Listert külső tagjává választotta, „mint az akkor élt kórbúvárok leghíresebbjeinek egyikét”, kinek sebkezelési módszere „az újkori sebészet egyik legnagyobb vívmányának tekinthető”.
A fertőzés megelőzése és megszüntetése
Az aszeptikus és az antiszeptikus iskola ma már természetesen könnyen összeegyeztethető, a sebészet és az orvostudomány fejlődésével mind a fertőzés megelőzése, mind pedig a már bekövetkezett fertőzés megszüntetése egyaránt fontossá vált.
Ha igazán komoly műtétre készül egy beteg, akkor az altatóorvossal lesz szinte a legszorosabb a kapcsolata. Az altatóorvos felel ugyanis a műtét során a páciens jóllétéért és biztonságáért.
Itthon a Magyar Sebésztársaság 110 éve tartott első, alakuló nagygyűlésén is az egyik legfontosabb téma az aszepszis volt. Tauffer Vilmos, aki ekkorra már 2500 hasűri műtétet végzett, a különböző módszereket elemezve megállapította, hogy nem elég csak a halálozási statisztikákat nézni, hanem a morbiditási, azaz megbetegedési százalékokat is érdemes tanulmányozni. 1907-ben így fogalmazott: „az asepsises állapotban operálás alá kerülő betegnél a sebgyógyulás (...) minden zavartól mentesen kell, hogy végbe menjen, mert a hol ez nem így történik, ott a sebészi asepsisben hiba van”.
Vagyis Tauffert nem elsősorban a szerinte manipulálható halálozási statisztikák érdekelték, hanem hogy a betegek tényleg komplikációktól mentesen gyógyuljanak a műtéti beavatkozások után.
