„Már megint úgy kezelsz, mint egy gyereket!” – Valószínűleg ez a mondat sokunk száját elhagyta már egy szüleinkkel való konfliktus során. Nem egyedi jelenség, hogy egyes szituációkban nem tudjuk magunkat felnőttként érvényesíteni velük szemben, különösen akkor, ha újra huzamosabb ideig a szülői házban tartózkodunk. Ez megnyilvánulhat az idősebbek részéről kéretlen, beleszólásként is értelmezhető tanácsokban, a fiatalabb generációk részéről pedig a tinédzserekre jellemző megmakacsolásokban.
Egy Carolina nevű nő azt mesélte a The Guardiannek hogy amikor az anyja megjegyzést tett a takarítási módszereire, egyszerűen „összeomlott”, csak feküdt egész délután egy sötét szobában, és nem volt hajlandó beszélni senkivel. Ekkor 23 éves volt. A 29 éves Ron pedig a saját bevallása szerint „haszontalanná” válik a szülői házban, ahol „a mosogatás végtelenül fáradtságosnak tűnik”. Egy másik olvasó arról számolt be, hogy az édesanyja megjegyzést tett egy hosszú, szőke hajszálra, amit a ruháján talált – fia ekkor már közel 30 volt.
A legtalálóbban a 38 éves Liam foglalta össze a tapasztalatait: „Nem értem, miért azok hozzák ki belőlem a legrosszabbat, akiket a legjobban szeretek.”
Gyerek-felnőtt kapcsolatból felnőtt-felnőtt viszony
Ahogy Carolyn Gregoire írja a The Huffington Postban, egy régi vicc szerint minden, szüleinkkel töltött nap során öt évvel fiatalabb leszünk. Ezért a látogatás csak olyan hosszú lehet, amíg a hazatérés napján is elég idősek leszünk ahhoz, hogy vezessünk.
Dr. Nadine Kaslow klinikai pszichológus szerint, bár nem érint mindenkit, meglehetősen gyakori jelenségről van szó, ami elsősorban huszonévesek esetében fordul elő. Később, amikor már idősebb a gyerek, illetve amikor már saját családja van, sokkal könnyebben tudják magukat felnőttként érvényesíteni a szüleik szemében – de még ilyenkor is „vissza lehet esni”.
„Nagyon változó tud lenni. Az élet bármely szakaszában visszafejlődhet kissé vagy nagyon az ember. Például ha belépsz a régi szobádba, ami még mindig pont ugyanúgy néz ki, ahogyan gyerekkorodban, visszatérhetsz azokhoz a mintákhoz, amik akkor voltak jellemzők, amikor ott laktál. Kihívás, főleg az elején, felnőttként megtalálni az utunkat” – mondta a The Huffington Postnak.
Bár (általában) 18 éves korunk után felnőttnek számítunk, az agyunk fejlődése ekkor nem áll meg. Számtalan életre szóló döntéssel csak ezután szembesülünk (például munkahely-, pár- vagy lakhelyválasztás), nem feltétlenül optimális körülmények között, magyarázza Satya Doyle Byock pszichoterapeuta a The Guardiannek. Ő ezt a 20 és 40 év közötti időszakot „Quarterlife-nak” nevezi.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
Emlékeztet rá, hogy az érettséghez vezető út első szakasza (ahogy Joseph Campbell írja A hős útjában) a családi egységtől való pszichológiai leválás, amely lehetővé teszi számunkra, hogy elszakadjunk szüleink értékeitől és elvárásaitól, és ráhangolódjunk a sajátjainkra. Byock szerint ezek az évtizedek szólnak arról, hogy önmagunkká váljunk: új készségeket fejlesztünk, bővítjük az érdeklődési köreinket, felfedezzük a szexualitást és intim kapcsolatokat alakítunk ki, és akár a személyiségünk is megváltozhat.
„Aztán az ember hazamegy, és úgy viselkednek vele, mintha ez a fejlődés nem történt volna meg. Ez pedig nemcsak hihetetlenül frusztráló, de nagyon gyorsan kimerítővé is válhat” – magyarázza Byock a The Guardiannek.
Nem tudatosan történik
A jelenség oka gyakran az, hogy a gyerek kamaszkorában vagy húszas évei elején nem történt meg a szükséges változás a családi dinamikákban.
„Alapvetően a családi életben és az egyéni fejlődésben is vannak olyan normatív krízisek, amire a családnak megoldást kell találnia. Az egyik ilyen pont akkor jön el, amikor a szülő-gyerek kapcsolatot a felnőtt-felnőtt kapcsolat váltja. Ez kb. akkor történik meg, amikor a gyerek a serdülő évei végén vagy fiatal felnőtt korában van” – magyarázza Lipták Zsuzsa pszichológus.
Mint mondja, ennek a helyzetnek a megoldásához az elköltözés sem feltétlenül szükséges. „Egy fedél is alatt is megvalósítható a határhúzás, a döntések meghozatala és ezzel az önállóságot, az én-hatékonyságát tudjuk fejleszteni. Leggyakrabban azzal találkozunk, hogy ez egy nem tudatos dinamika, hiszen ez a krízis nem oldódott meg serdülőkorban, és a szülő-gyerek kapcsolati működés maradt fenn továbbra is. Ilyenkor a gyerek nem önállósodott eléggé, a szülő pedig szintén maradt az addigi szülői szerepében” – folytatja.
Az a vágy, hogy megkülönböztessük magunkat a szüleinktől, a pubertáskorban kezdődik, és megalapozza a felnövés másik három alappillérét, mondja Byock: megtanulunk hallgatni magunkra, saját életet építünk, és integráljuk a menetközben tanultakat. Ha ezt a leválást valaki nem éri el, felnőttként csapdába esve vagy elveszve érezheti magát, ami miatt akár a szüleik vágyait követheti a sajátjai helyett.
"Előfordulhat, hogy gyerekeket vállalsz, mikor valójában nem is akarsz, vagy olyasvalakivel házasodsz össze, akivel nem akarsz" - mondja Byock. "Felnőttként képesnek kell lennünk arra, hogy azt mondjuk: »Én nem ezt akarom«. Persze ez nehezebb, ha együtt élünk - de akkor is kulcsfontosságú".
Ugyanakkor Byock is hangsúlyozza, hogy ezt a fajta érettséget nem feltétlenül az elköltözés, az anyagi függetlenség révén érjük el, ahogy attól sem, ha már saját családot alapítottunk. Helyette nagy adag önismeretre van hozzá szükség, és hogy tiszteljük önmagunkat.
„Az emberek több száz kilométerre is elköltözhetnek, miközben nem végzik el ezt a pszichológiai munkát, míg mások hiába maradnak a szülők közelében, sokkal többet elérnek ezen a téren” – magyarázza.
Nemet kell mondani
A megoldás a megfelelő kommunikációban rejlik, aminek része az is, hogy nemet mondunk a szüleinknek, például ha már nem akarunk részt venni valamilyen, családi hagyományokra épülő eseményen. Viszont ahogy Dr. Susan Newman pszichológus is írja a Psychology Today oldalán, ez egyáltalán nem egyszerű. „Az, hogy a szüleink kedvében akarunk járni, egy természetes ösztön. Elvégre a gyerekkorunk nagy részét azzal töltjük, hogy megpróbáljuk kivívni az elismerésüket. De mi van akkor, ha meg akarod változtatni a status quót? Amikor azt, amit tenni akarsz, elnyomják vagy egyszerűen ignorálják?”
Példának azt hozza, amikor egy ünnep alkalmából összegyűlik a család, egy idősebb rokon pedig elkészíti a kedvenc süteményünket – annak ellenére, hogy csak gyerekkorunkban szerettük, vagy éppen fogyni szeretnénk. Természetesen senkiben sincs rossz szándék, de ahogy az ember nem akarja megbántani a miatta fáradozó anyát vagy nagynénit, úgy a diétáját sem akarja megszakítani valamiért, amit ráadásul nem is akar megenni.
Lipták Zsuzsa szerint mindenképpen a felnőtt gyereknek kell változást hoznia a rendszerbe, mivel a szülők nehezebben változnak, nem elvárható, hogy ők tegyék meg az első lépéseket. Ettől tartani ugyanakkor egyáltalán nem kell.
„A határhúzás nem jelenti azt, hogy ne lenne egy gyerek hálás a szülőnek, vagy kevésbé lenne szeretetteljes a kapcsolat. Épp ellenkezőleg - szeretjük egymást, ezért elfogadjuk és tiszteletben tartjuk a másik határait, mert ezek egészséges kijelölése az egyén mellett a környezet számára is fontos” – magyarázza.
Asszertív, önérdekérvényesítő kommunikációval és apró lépésekben, kellő türelemmel tudjuk meghúzni a határainkat, hagyva teret a környezet reakcióinak is. Ezek időnként jelenthetnek súrlódásokat, konfliktusokat, de javarészt pozitív tapasztalatot szerzünk, és annak megerősítő hatása miatt egyre könnyebbé válhat ez a folyamat. Mindez pedig egy kiegyensúlyozottabb életet jelent
– mondta Lipták Zsuzsa.
Ez is érdekelheti
„Gondold át, milyen lehetséges következményei lehetnek annak, ha nemet mondasz – a valósak általában ritkán olyan borzasztók, mint amiket elképzel az ember. A szülők és a család el fogja fogadni, és felnőttként fog kezelni” – javasolja Dr. Newman.
Legjobban: