„Meglepően finomat főztél” – Miért veszekszünk a családi összejöveteleken?

Nem egyszer előfordul, hogy az ember egy közelgő ünnep kapcsán már előre befeszül a vele járó családi összejöveteltől. A baráti, általában hasonlóan gondolkodó emberekből álló társaságokkal ellentétben a családi találkozókon rengeteg különböző személyiség jön össze, akiket nem annyira a korosztály, a világlátás vagy a közös élmények kötnek össze, hanem „csak” a rokoni szálak. Ezek pedig nem feltétlenül járnak túl sok közös emlékkel sem: van, hogy a kapcsolat csak évi két-három, vagy annál is ritkább alkalomra szorítkozik.

„Amikor olyan emberektől, akik általában nem töltenek együtt időt, elvárják, hogy törődjenek egymással, akkor nem mindig történik meg a varázslat” – magyarázta Bethann Bierer pszichológus.

Előjönnek a régi feszültségek

Olga Khazan, a The Atlantic újságírója több elméletet is összegyűjtött azzal kapcsolatban, hogy mi miatt fajulnak el a családi összezörrenések. Az egyik megfejtést Sigmund Freudnak tulajdonította, pontosabban a "kis különbségek nárcizmusa" elméletnek.

Freud elmélete szerint a hasonló csoportok, legyenek azok szomszédos országok vagy települések lakói, hajlamosak versengeni a másikkal. Például ha két család házasság révén kerül rokonságba, akkor az egyik talál valamit, amiben „jobb” a másiknál. Freud ezt az agresszióra való veleszületett emberi hajlamnak és a különböző identitás iránti vágynak tulajdonította. Ha valaki azt látja, hogy a szomszédai túlságosan is tükrözik saját magát, akkor az veszélyezteti az egyedi önérzetét és felsőbbrendűségét.

Bár Freud elméletét elsősorban polgárháborúk kapcsán szokták felvetni, egy családban is megjelennek ezek a dinamikák. Például egy egymásra nagyon hasonlító anya-lánya párosnál különösen fontos lehet, hogy valamiben megkülönböztethessék magukat a másiktól. „Ha sok mindenben hasonlítunk valakivel, miközben arra vágyunk, hogy minél egyedibbek legyünk, akkor hajlamosak vagyunk azt kiemelni, amiben különbözünk. Ha ott ülünk ugyanannál az asztalnál, ugyanazt esszük, ugyanabban a szörnyű pulóverben, miközben próbáljuk megmagyarázni a szüleinknek, hogy miért úgy éljük az életünket, ahogy, akkor természetes, hogy arra tereljük a figyelmet, ami megkülönböztet” – magyarázza Chris Logan pszichológus.

Ugyancsak előjöhet a testvéri rivalizálás az ilyen eseményeknél, még felnőtt korban is, főleg az azonos nemű, korban egymáshoz közel álló gyerekeknél. Az sem akadálya a régi sérelmek felelevenítésének, és az ebből fakadó veszekedésnek, ha már rég nem laknak a szülői házban. Gyerekkorban pedig sokszor annyi volt a konfliktus „megoldása”, hogy az egyik fél egyszerűen otthagyta a másikat anélkül, hogy ténylegesen beszélgettek volna.

„Például már menet közben felkészítheti az ember a párját, hogy nézze meg, a testvére alig várja, hogy X dolog miatt piszkálni tudja. Aztán ha két órával később a testvér valóban mond valamit, aminek érintőlegesen köze van ahhoz a bizonyos X-hez, akkor azt valószínűleg túlreagálja az illető. És újra annál a konfliktusnál vannak, amit tizenöt éve nem tudnak lezárni” – hozza fel példaként Chris Logan.

Nem egyszer a korábbi ellentétek passzív-agresszív módon nyilvánulnak meg, például egy megjegyzésben a házigazda főztjére, a ruhájára, vagy a súlyára. Khazan a The New York Times-nak nyilatkozó Dr. E. Tory Higgins pszichológust idézve azt írja, hogy van, aki a passzív-agresszív viselkedésével pont azt akarja elkerülni, hogy hibázzon, és eddig bevált számára ez a stratégia. A konfrontáció kerülése viszont átcsaphat kiabálásba akkor, ha az illető belefárad abba, hogy mindenkinek a kedvébe járjon.

Egy másik lehetséges magyarázat az, amit Joe Palca szociális allergénnek nevez: olyan apró szokások, amelyek elsőre nem váltanak ki reakciót, de a sokszori ismétlés után konfliktushoz vezetnek. Ez lehet egy rossz vicc, amit valaki újra és újra elmond, vagy ha rendszeresen ropogtatja az ujjait, esetleg folyton a telefonját nézi beszélgetés közben.

Jobban ki vagyunk téve ennek a hatásnak, amikor a rokonaink nálunk éjszakáznak. A mi otthonunkban ezek a kis apróságok sokkal idegesítőbbnek tűnnek, mint amikor a barátaink csinálják ugyanezeket – magyarázza Chris Logan.

És persze mindig ott van az az egy rokon, aki kilóg a csapatból: például mert más az értékrendje, egyedülálló, elvált, vagy más vallást vett fel, esetleg a szexuális orientációja miatt nehezen találja a helyét. Vagy épp más politikai nézeteket vall: ahogy Susan Adcox írja a VeryWellFamily oldalán, az ilyenkor elfajuló vitákban általában csak egy-két személy dominál, akik akár élvezhetik is ezt a szituációt, de a többi vendég valószínűleg nem így van ezzel. A politika témáját érdemes inkább kerülni, mert nagy az esélye annak, hogy a társalgás kilép a civilizált keretek közül. A szerző szerint érdemes csak akkor belekezdeni, ha ténylegesen meg akarjuk érteni a másik álláspontját, nem pedig meggyőzni a saját igazunkról. És azt is időben fel kell ismerni, hogy mikor kell abbahagyni a beszélgetést.

Muszáj megemlítenünk az alkohol szerepét is. Bethann Bierer pszichológus szerint a sok alkohol és cukros étel, a kevesebb mozgás és alvás hatása is, hogy senki sincs ilyenkor a legjobb formájában.

„Nem is biztos, hogy szándékosan alakul ki a vita. Lehet, hogy csak feljön egy téma a beszélgetés során, és az hoz a felszínre egy régi feszültséget” – magyarázza Gazdag Enikő pszichológus, pár- és családterapeuta.

A rosszra emlékezünk

Az ilyen találkozók előtti feszültség abból is adódik, ha volt már korábban negatív élményünk: egy veszekedésbe torkolló karácsonyi vacsora jobban megmarad, mint azok az alkalmak, amelyek eseménytelenül teltek. Gazdag Enikő szerint ebben a 'villanófény emlékezet', vagy más néven 'vakuemlékezet' jelensége is szerepet játszik.

A VeryWellMind összefoglalása szerint a vakuemlékezet arra utal, amikor egy érzelmileg jelentős esemény nagyon élénken megmarad az emberben. Elsőként Roger Brown és James Kulik írt róla 1977-ben. Meghatározásuk szerint egy nagyon meglepő, jelentőségteljes és erős érzelmi reakciókat kiváltó események kapcsán alakul ki egy villanófény-emlék. Ők ezt a meghatározásukat az alapján állították fel, miután azt tanulmányozták, hogyan emlékeznek az emberek John F. Kennedy amerikai elnök meggyilkolására. Általában ilyenkor az egyén nemcsak magát az eseményt, hanem a részleteket is élesen fel tudja idézni. Bár elsősorban történelmi eseményekkel kapcsolatban szokták emlegetni, egy váratlan, de nagyon személyes történés, például egy szerettünk hirtelen halála is válhat ilyenné.

„A negatív élmény mindig jobban megmarad. De ugyanez igaz egy kiemelkedően pozitív közös este esetén is: emlegethetik később is a családtagok, hogy milyen jót beszélgettek, nevetgéltek együtt. A különösen rossz, de a különösen jó esemény is mély nyomot hagy” – mondja Gazdag Enikő. 

Mit lehet ezzel kezdeni?

Dr. Elizabeth Scott pszichológus szerint ilyen esetben érdemes az udvariasságra törekedni. Finoman, de kerüljük azt a személyt, akivel korábban konfliktusunk volt, mert nem egy családi vacsora a megfelelő alkalom ennek rendezésére – már ha ez egyáltalán lehetséges. Ha mégis a kérdéses személy közelébe kerülünk, igyekezzünk olyan semleges témára terelni a beszélgetést, ami valószínűleg nem vezet újabb vitához.

Ha úgy döntünk, hogy szeretnénk a helyzetet megbeszélni, ezt akkor se a többiek előtt tegyük, inkább még a találkozó előtt vegyük fel a kapcsolatot privátban. Ehhez azonban két ember kell: nem szabad erőltetni a békülést, ha a másik nem nyitott rá. Azt se feledjük, hogy a másik ember nem is kell ahhoz, hogy megbocsássunk neki. Persze ez nem azt jelenti, hogy kiszolgáltatjuk magunkat: egyszerűen a saját érdekünkben elengedjük a haragot és a megvetést, amit a másik iránt érzünk. Ettől még lehetünk óvatosak vele kapcsolatban.

Gazdag Enikő hozzáteszi: ha nem tudjuk sem elkerülni, sem semleges viselkedéssel kezelni a kérdéses rokont, akkor az is lehet, hogy egyszerűen elengedjük a fülünk mellett a passzív-agresszív megjegyzéseket.

Lehet, hogy valaki odaszúr, de az a másik félen múlik, hogy mit kezd vele. Dönthet úgy, hogy nem veszi fel, de úgy is, hogy beleáll a konfliktusba.