HáziPatika.com: Hogyan lett önből csont- és lágyrésztumor-specialista?
Dr. Perlaky Tamás: Édesapám ortopédsebész volt, így a családi hátterem adott, de nyomás nem volt rajtam, sosem mondta, hogy én is ezt a területet válasszam. Ettől függetlenül tudtam, hogy az ortopédia jó irány lesz. Aztán amikor 2002-ben végeztem az egyetemen, Szendrői professzor osztályára kerültem – itthon ő hozta létre a mozgásszervi onkológiát –, mellette kezdtem meg a munkát, és ott is ragadtam. Ez olyan része az ortopédiának, ami hamar beszippantja az embert, mert különleges, érdekes és szép műtéteket végezhetünk. A siker itt hatalmas élmény, nagyon jó látni a gyógyulást, a páciensek felépülését. De van árnyoldal is, hiszen az onkológiai betegségeknél még az eredményes műtétek, kezelések után is veszítünk el betegeket.
HP.: Végez más típusú műtéteket is, vagy csak tumorok miatt operál?
P.T.: A munkám kétharmada mozgásszervi onkológiai műtét, de térd- és csípőprotézis-műtéteket is végzek, mellettük foglalkozom tükrözéses térdsebészettel is. Ezek sztenderd operációk, nagy változatosság nincs bennük, nem igényelnek speciális tudást. A tumor más, az nem válogatja meg, hol alakul ki, lehet bárhol. Emiatt nekünk ugyanúgy meg kell tudnunk operálni a térdet, a vállat, a csípőt, a bokát, a lapockát vagy bármilyen testrészt. Ez adja az ilyen műtéteknél a változatosságot, és egyben a kihívást. Másrészt itt jóval bonyolultabb technikákra van szükség, a feladatot pedig a speciális implantátumok is izgalmassá teszik. Mindent nekünk kell kitalálnunk, egyfajta legózás ez. A rekonstrukciós műtéteknél a háttértudás nagyon fontos.
HP.: A végtagmegtartó medenceműtétet több hónapos tervezés, felkészülés előzte meg.
P.T.: Ez komoly mérnöki munka, amiben mi is részt veszünk. A speciális implantátumok külföldön készülnek az általunk kiküldött CT-felvételek alapján, amiken bejelöljük, milyen részt kell eltávolítanunk. A feladat annak a pótlása. Első körben kapunk erről egy előzetes rajzot vagy tervet, amit megnézünk, véleményezünk, majd a módosítások után többször megismételjük ezt. Ez a gyakorlatban negyven-ötven e-mail-váltást jelent, jellemzően ezt követően lehet kimondani, hogy már minden jó. Ekkor indulhat el a gyártás. Először egy 3D-modell készül el műanyagból, amit elküldenek nekünk, és ha megfelelő, akkor létrehozzák fémötvözetből.
HP.: Maga a műtét hat órát vett igénybe. Hogyan lehet erre felkészülni, megállás nélkül koncentrálni?
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
P.T.: Aludni kell előtte egy nagyot, reggelizni, kávézni, majd végigcsinálni. Közben néha megállunk kicsit beszélgetni, de amúgy nem figyelünk semmi másra, csak a műtétre, eszünkbe sem jut, hogy például enni kellene. Viszont utána jól esik leülni és pihenni.
HP.: Milyen érzés itthon elsőként végezni egy műtétet?
P.T.: A mozgásszervi onkológia területén az „első műtét” fogalma relatív, ugyanis itt az operációk jelentős része olyan, amilyet itthon még senki nem csinált. A csont- és lágyrész-daganatok szerencsére ritkák Magyarországon, emiatt csak kevesen foglalkozunk ezzel a területtel, kevesen értünk hozzá. Négyen-öten végezzük az ilyen műtéteket, mindenki hozzánk jön.
Furcsán hangzik, de nekünk napi, heti rendszerességgel vannak olyan műtétjeink a kollégáimmal, amilyeneket még senki nem látott itthon.
Ez történt a mostani, végtagmegtartó medenceműtétnél is, ami a nagy implantátum miatt annyiban volt más, hogy ilyen típusú műtétet még mi sem hajtottunk végre. Külföldön már végeztem ilyet, Portugáliában, ahová összetettebb műtétekhez szoktak hívni. Ott egyfajta „posztképzésben” vagyok. Korábban viszonylag gyakran megfordultam Németországban és Olaszországban, kollégáimmal sokat jártunk külföldi intézményekben és kongresszusokon is. Az újdonságokat ezeken a helyeken ismertem meg.
HP.: Aki ma időben segítséget kér, azt mindig meg tudják menteni?
P.T.: Az onkológiai betegségeknél elsődleges cél a tumormentesség, és a legalább öt-tízéves túlélés. Az is cél, hogy a beteg mozgásképessége legalább megközelítse a műtétet megelőzőt. Azaz tudja használni a lábát, képes legyen bevásárolni, lépcsőn fölmenni, autót vezetni, kerékpározni, úszni, a strandon tollasozni a gyerekével vagy az unokájával. Viszont első körben a daganat diktál. Ebből a szempontból az amputáció a legradikálisabb megoldás, ahhoz képest kell a daganatsebészetben megtalálni azt a távolságot, amit tartani lehet a daganattól, de biztosítja a túlélést. A szükséges távolságot több módszerrel is csökkenteni lehet, ilyen például a sugárkezelés és a kemoterápia, a megfelelő műtéti technika és az implantátumok alkalmazása. Ha megoldható, akkor minden esetben a végtagmegtartó műtétet választjuk. Viszont ha a veszély nagy, akkor el kell gondolkodni az amputáción.
Mert egy lábbal lehet élni, de rosszindulatú csontdaganattal nem. Tehát le lehet egyszerűsíteni a folyamatot arra, hogy futunk még néhány évig, aztán meghalunk, vagy esetleg amputált lábbal élünk harminc évet.
Ha nekem lenne a térdhajlatomban egy rosszindulatú daganat, nem az lenne a fontos, hogy tudok-e utána maratont futni, hanem az, hogy minden áron megszabaduljak a tumortól. A radikalitásból csak akkor szabad engedni, ha az nem veszélyezteti az életkilátásokat.
HP.: Mennyire nehéz ellátni a gyerekeket? Gondolok itt arra, hogy ők még nőnek, így hiába lehet náluk kicserélni egy ízületet vagy pótolni egy csontszakaszt, az csak egy ideig jelent megoldást.
P.T.: A csonttumorokkal pont az a legnagyobb probléma, hogy általában gyerekkorban jelentkeznek. Például a legfiatalabb Ewing-szarkómás betegünk hároméves volt. A végtagjaikba ők is fém- vagy biológiai implantátumot kapnak, de borítékolható, hogy várni fog rájuk még jó pár műtét. Emiatt a gyerekek műtétjeit alaposan át kell gondolni, tudni kell jól használni a növekedési protéziseket, implantátumokat. Ezek drága eszközök, de félévente nyújthatók. Már vannak olyanok is, amelyeknek a hossza elektromágneses készülékkel növelhető.
HP.: A mai protézisekhez, implantátumokhoz mindent hozzá tudnak kapcsolni, ami korábban az ízülethez csatlakozott?
P.T.: Az implantátumok mindig úgy vannak kiképezve, hogy amit nagyon szükséges, azt csavarokkal vissza tudunk rögzíteni a felszínükre. Vannak speciális hálók is, amelyek az inakat tudják pótolni. De ilyesmire nem feltétlen van szükség, mert a protéziseket jellemzően hegszövet veszi körbe, és az általában elegendő ahhoz, hogy megtartsa az izmokat. Azt is tudni kell, hogy a tumorműtétekhez használt implantátumok tervezett teherviselésre vannak beállítva, ami azt jelenti, hogy eleve nem engednek meg instabil mozgásokat, pótolni tudják a térdnél az összes szalagot. Csípőnél is ez a helyzet, ott a vápának van olyan kiképzése, ami műszakilag megoldja az implantátum helyben tartását.
HP.: Mi adja mozgásszervi daganatoknál a legnagyobb nehézséget?
P.T.: A csontdaganatokkal két nagy probléma van. Egyrészt gyakori, hogy borzasztóan sok idő telik el, mire a betegek elmennek orvoshoz. A fiatalabbak ebből a szempontból tudatosabbak, ők komolyabban veszik az egészségügyi problémáikat. Az idősebb korosztálynál sajnos jellemzőbb a tologatás. Van például olyan beteg, akit a szabója küldött el hozzánk, mert több év után már nem volt hajlandó tovább bővíteni a nadrágja szárát. Az is megesik, hogy valaki fél évig nézeget egy vérző „karfiolt” a lábszárán, de nem megy vele orvoshoz. Hihetetlen, de ilyet szinte nap, mint nap látunk. Ha ők fél évvel korábban jönnének, akkor megoldást jelentene az egyórás műtét és az ötnapos kórházi tartózkodás, azt követően gyakorlatilag gyógyultan távoznának. Viszont így a klinikán fekszenek másfél-két hónapot, négynaponta meg kell operálni a lábukat, bőrt kell pótolni, utána pedig hosszas onkológiai kezelés következik. És még így is kérdéses, hogy elveszítik-e a végtagjukat, vagy meghalnak-e tüdőáttét miatt. Tehát vissza lehet hozni reménytelennek tűnő eseteket, de jobban járna mindenki, ha az emberek hamarabb mennének el orvoshoz.
Megszívlelendő szabály, hogy ha valaki 4 centiméteres lágyrész-elváltozást észlel a testén, ami fáj és növekszik, akkor mindenképpen sürgősen forduljon orvoshoz.
HP.: Ez volt az egyik nehézség, de mi a másik?
P.T.: Az ortopédiában kényes kérdés az onkológiai betegek ellátása, mert arányaiban kevés van belőlük, illetve ezek a betegségek akár halálos kimenetelűek is lehetnek. Emiatt – ha már van egy daganatgyanú –, egyből hozzánk küldik a betegeket. Viszont addig sok idő, akár hónapok is eltelhetnek. Idő, mire bejut a páciens a szakellátásba, utána jönnek a kivizsgálások, és csak ez után tudják hozzánk irányítani a betegeket. Ez pedig akár hónapokat is jelenthet, addig pedig a daganat halad előre, a helyzet pedig nehezebb lesz. Ugyanakkor ez a helyes út, mert az ilyen betegek kezelése nagy felelősséggel jár és komplex áttekintést igényel, emiatt törekszik mindenki arra, hogy az ellátások centrumokban történjenek. Itt komoly csapatmunka kell, szükség van patológusra, aki ért a daganatokhoz, radiológusra, aki jártas az ilyen feladatokban. Kell egy jó onkológus, aki tudja menedzselni a műtét előtti és utáni teendőket. Az ortopédsebész mellett szükség lehet hasi sebészre, érsebészre és plasztikai sebészre is. Ahhoz, hogy egy ilyen rendszer működjön, mindennek elérhetőnek kell lennie egy-két napon belül. Ez csak a centrumban adott, emiatt gyógyulnak jobban azok a betegek, akiket ilyen helyen kezelnek.
HP.: A klinikán egyetemi tanársegédként is jelen van. Abban a minőségében milyen feladatai vannak?
P.T.: Oktatunk hallgatókat magyarul, angolul és németül, utóbbinak én vagyok a tanulmányi felelőse. Évente száz-százhúsz német hallgató jön hozzánk, az ő ügyeikkel kell foglalkoznom. Kevés rá az időm, de próbálok tudományos tevékenységet is végezni. Ez a mozgásszervi lágyrész-tumorokkal kapcsolatos, ami nálunk az onkológia másik nagy oldala. Az ilyen daganatok nagyra nőhetnek és jelentős bőrdefektussal járnak, eltávolításuk komoly műtétet igényel. Az érintettjei hosszú ideig kórházban vannak, és sokszor újra operálni kell őket. Műtét előtt vagy után jellemzően kapnak sugárkezelést is, de nem egyértelmű, hogy melyik a jobb időzítés. Ezt a PhD-munkámban próbálom tisztázni betegdokumentációk feldolgozásával, ehhez gyűjtök most adatokat. De a tudományos publikálás nem az erősségem, én operálni szeretek. Ezek mellett én vezetem az Ortopédiai Klinika csontbankját is, ahol a csípőprotézis-revíziókhoz, biológiai rekonstrukciókhoz, csontpótló eljárásokhoz felhasznált graftokat, csontkészítményeket gyűjtjük, tároljuk.
HP.: A klinikai feladatok mellett egy ortopédiai rendelőt is vezet kollégájával.
P.T.: A Menta ortopédiai egészségközpontot 2009-ben hoztuk létre dr. Skaliczki Gábor ortopéd sebész kollégámmal. A célunk az volt az induláskor, hogy elegendő időt tudjunk a páciensekre szánni, az ortopédiai, mozgásszervi problémákat komplexen lehessen ellátni. Emiatt van lehetőség a szakorvosi vizsgálatok mellett a gyógytornára, masszázsra, manuálterápiára is. A klinika szakorvosaival, gyógytornászaival dolgozunk együtt, igazi csapatmunka ez.
HP.: Amikor fölkértem az interjúra, azt mondta, hogy „szülési szabadságon” van, így rugalmasabb az időbeosztása.
P.T.: Most született a kislányunk, ő a második gyerekünk a kétéves kisfiam után. Igyekszem keveset dolgozni, és minél többet otthon lenni. Kiveszem a részem mindenből, pelenkázom a lányom, a fiam pedig nem áll meg, vele is foglalkozom. Júliusban visszamegyek egy hónapra dolgozni, de aztán augusztusban megint szabadságon leszek.
HP.: A telefonja nem csörög egyfolytában?
P.T.: Kevesen vagyunk ezen a területen, így nyilván csörög. De most ez van, úgyhogy felveszem a telefonom, és elmondom ugyanaz a tíz mondatot.
Muszáj, hogy a családommal is tudjak foglalkozni, még ha ez orvosként nehéz is Magyarországon.
HP.: Hogyan szokott feltöltődni?
P.T.: Télen szeretek snowboardozni a barátaimmal, pár hónapja pedig rákaptam a horgászatra. Surányban lakunk, közel van a Duna, ott szoktam süllőzni – ami egyébként az egyetlen hal, amit megeszek. A feleségemmel sokat járunk kirándulni és túrázni, külföldre is, például a Tátrába vagy Ausztriába, illetve ha tehetem, elmegyek futni a természetbe. A hétköznapokon hobbikra nem nagyon van időm, horgászatra is csak hetente egy óra jut, akkor, amikor mindenki alszik.
HP.: Még kicsik a gyerekei, de szeretné, ha követnék a pályán?
P.T.: Ebben nem vagyok biztos, de ez az ő dolguk, majd ha eljön az ideje, eldöntik. Az orvosi egyetemtől nyilván nem fogom őket eltiltani, és ha mellette döntenek, támogatni fogom őket. Ez egy remek szakma, fantasztikus munka, amit végezhetünk.
HP.: Mire a legbüszkébb?
P.T.: Fantasztikusan jó látni a korábbi betegeket, köztük a kicsiket, akik tíz év után is visszajönnek hozzám. Van, akit tizenöt éve operáltam tumoros gyerekként, és most felnőttként, három gyerekkel jár vissza kontrollra, minden rendben van vele. Ezek fantasztikus dolgok. Az egyetem tumorsebészeti osztályára is büszkék lehetünk, mert európiai színvonalú, azt csináljuk ott, amit a világon bárhol csinálnak az orvosok. Amihez értek, azt olyan mennyiségben és színvonalon végzem, ahogyan csak a lehetőségek adódnak és bírom. Ebben nem ismerek kompromisszumokat.
Legjobban: