Abdul doktor, az Év orvosa: "A betegnek mindig igaza van"

"A betegnek mindig igaza van. Akkor is, ha nincs." Ilyen egyszerűen írja le orvosi hitvallását Dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamed - vagy ahogy a gyerekek hívják, Abdul doktor bácsi - a gyulai Pándy Kálmán kórház csecsemő- és gyermekgyógyász főorvosa.

Ehhez jön a módszere, ami szintén röviden leírható: szeretet, türelem, őszinteség, bizalom. Egyszerűnek tűnik, mégis ritka, hogy valaki olyan tökéletesen valósítsa meg, mint ő. Mindig időt kell hagyni a beteg gyereknek, hogy feloldódjon, megnyugodjon, először beszélgetni kell, csak után gyógyítani - fejti ki. De az őszinteség az egyik legfontosabb, úgy lehet elnyerni a gyerekek bizalmát. Soha nem szabad hazudni nekik, nem szabad azt mondani, hogy nem fog fájni, mert sajnos fog. De a gyerekek okosak, ha az ő nyelvükön, számukra érthető formában elmondja nekik, mit miért csinál, megértik és megbíznak benne.



Hogy neki ez a hozzáállás tényleg belülről jön és őszinte, azt a páciensek és szüleik hálája, szeretete igazolja vissza, ami az Év orvosa-díjban is megmutatkozik. De elég 10 percet beszélgetni vele, hogy az ember úgy érezze, ilyen orvost szeretne a gyerekei mellett tudni, ha netán baj van.

Tényleg az élet sodorta Gyulára Abdul doktor bácsit, de egy családi tragédia indította el az orvosi pályán. Jemenben született és nőtt egy kis faluban. 12 éves volt, amikor kétéves kishúga félrenyelt és fuldokolni kezdett. Nem tudták megmenteni. A 12 éves fiú számára ez akkora megrázkódtatás volt, hogy elhatározta: orvos lesz, segíteni fog és nem hagyja, hogy hasonló esetek történjenek.

Hogy ez mennyire komoly elhatározás volt, azt nem csak a végeredmény, hanem az idáig vezető út is mutatja. Szegény családban nőtt fel ugyanis, nem volt esélye arra, hogy fizesse az egyetemet és az ezzel járó költségeket. Az egyetlen lehetősége az volt, ha kiemelkedően tanul és elnyer egy állami ösztöndíjat. Az elhivatottsága már akkor olyan erős volt, hogy ez sikerült, így került Magyarországra. Egy éves budapesti előkészítő, nyelvtanulás után kezdte meg Szegeden az orvosi egyetemet. Mire végzett, sok barátot szerzett, szívesen maradt volna Magyarországon, de az akkori szabályok szerint csak magyar állampolgár lehetett az orvosi kamara tagja. Így hazatért, amit utólag hasznosnak tart, mert sok értékes tapasztalatot szerzett a ritka trópusi betegségekkel és általában a sürgősségi ellátással kapcsolatban.

Két évet töltött Jemenben, de honvágya volt - mondja -, visszavágyott Magyarországra. Ráadásul ő gyermekorvos akart lenni. Így amikor megtudta, hogy változtak a szabályok és dolgozhat itt is, rögtön utazott. Egy rövid salgótarjáni kitérő után 1999-ben került Gyulára, azóta is ott él. Imádja a várost, az ottani embereket és ez az érzés kölcsönös. Soha egy rossz szót, ferde pillantást nem kellett elviselnie, mindig, mindenhol szeretetet, bizalmat érez. "Az emberek rám bízzák legféltettebb kincsüket, a gyereküket. Ennél nagyobb elismerés nem is kell" - mondja.

Azért persze az Év orvosa díj is nagyon jólesik neki, két okból is. Egyrészt mert közönségszavazáson nyert, azaz a páciensei (illetve szüleik), a vele mindennapos kapcsolatban állók szavaztak rá. A másik ok nagyon személyes és megrázó. Ugyanis egy olyan anyuka is nevezte a díjra, akinek kisfiát nem sikerült megmenteni, öt évesen meghalt. A 32. héten súlyos agyvérzéssel született kisfiú rövid, súlyos beteg, mozgásképtelen életében végig mellette - és szülei mellett - volt, halála után pedig segített az édesanyának túlélni, feldolgozni a tragédiát. Amikor erről a nevezésről beszéltek, az anyuka elmondta neki, hogy minden héten kimegy a kisfia sírjához és azért (is) imádkozik, hogy Abdul doktor nyerjen a szavazáson.

Itt már Abdul doktornak is elszorul a torka, de azt mondja, hogy a tragédiák is hozzátartoznak a munkájához, ezeket neki is fel kell dolgoznia. Sokat segít, amikor ennyire mély és elfogadó szeretet érez, mint ebben az esetben is. Ez mindig erőt ad neki és megbizonyosodik, hogy hasznos, amit csinál, segít az embereken. Végül is erre tette fel az életét.

A legtöbb történet szerencsére örömteli, sikeres gyógyulásról szól. Mint például egy másik eset, amit soha nem felejt el Abdul doktor. A súlyosan koraszülött, 900 grammal született babának a koraszülött intenzíven leállt a veséje, válságos állapotba került. Az anyuka papot akart hívni. Abdul doktor azt mondta, hogy hívjon, imádkozzanak, ő pedig leül velük az inkubátor mellé és gondolkodik, mit tehetne még. Végül kipróbált, amit lehetett, módosította a gyógyszert, az adagolást, a baba pedig meggyógyult, megnőtt, már 9 éves, de a családja azóta is minden évben köszönti Abdul doktort a születésnapján. Mármint a gyerek születésnapján, aki neki köszönheti az életét.

Az Abdult doktort a díjra jelölő történetek egyik közös jellemzője, hogy baj esetén bármikor fel lehet hívni, akár az éjszaka közepén is kedves, segítőkész és ha kell, azonnal megy, illetve pihenőnapjain, szabadidejében is be-benéz a kórházba a betegihez.

Kérdés, hogy egy ilyen népszerű, sokat dolgozó embernek hogy jut ideje magára, a családjára. Jut bőven, mondja, a hivatása nem megy a magánélete rovására. A napi 2-3 extra telefonhívás, heti 3-4 beugrás nem olyan sok - bizonygatja, bár tudjuk, hogy egy-egy beugrás akár egész napig is tarthat. Mert számára nem ér véget ott a gyógyítás, hogy valakinek megmenti az életét; ha kell, addig ül a betegágy mellett, amíg páciense fel nem ébred, és megbizonyosodik róla, hogy mindent rendben van. Mindenesetre valószínűleg 3 gyereke sem gondolja, hogy édesapjukat elszakítaná tőlük a munka, mert mindhárman orvosnak készülnek, a középső kifejezetten gyerekorvos szeretne lenni.

Persze egy ilyen példával maguk előtt inkább az lenne a meglepő, ha nem így lenne.