Bármelyik történelemkönyvet lapozzuk is fel az ősközösségben élő emberek témája kapcsán, bizonyos feladatkörökről teljes egészében nemi szerepek szerint felosztva olvashatunk. A leírás szerint a férfiak csoportokban indultak vadászni, míg a nők otthon maradtak és bogyókat, növényeket gyűjtögettek. Némileg árnyalni kívánta ezt a képet a Science Daily oldalán is közzétett kutatás, amely szerint a nők is részt vettek az állatok elejtésében - sőt, bizonyos képességeik kimondottan alkalmassá tették őket erre.
Kitartóbbak voltak a női vadászok
Dr. Cara Ocobock, a Notre Dame Egyetem Humánenergetikai Laboratóriumának igazgatója, valamint az antropológiai tanszék adjunktusa szerint ahogy most sem, úgy a történelem előtti időkben sem voltak ilyen szigorúan nemek szerint szétosztva bizonyos feladatok. Ugyan a férfiak testfelépítésük miatt bizonyos előnyöket élvezhettek az olyan fizikailag megerőltető feladatok elvégzésében, mint amilyen az állatok becserkészsése és leküzdése, a nők számára mégis testhezállóbbak egyes feladatok. Fiziológiai és régészeti bizonyítékokra támaszkodva Ocobock és kutatótársa, Sarah Lacy antropológus arra a következtetésre jutott, hogy a történelem előtti nők nemhogy vadásztak, de anatómiájuk alapján bizonyos feladatokra alkalmasabbak is voltak a férfiaknál.
Ugyan a férfiak testfelépítésük alapján nagyobb fizikai erő kifejtésére alkalmasak, az antropológusok szerint a nők hosszabb ideig voltak képesek üldözni az állatot, anyagcseréjük ugyanis jobb állóképességet biztosított számukra. Ezt nagyrészt két hormonnak köszönhetik: az ösztrogénnek és az adiponektinnek, amelyek jellemzően nagyobb mennyiségben vannak jelen a női szervezetben. Mindkét hormonnak fontos szerepe van a glükóz és a zsír lebontásában, ami a sportteljesítmény szempontjából is kulcsfontosságú. Az ösztrogén például segít szabályozni a zsíranyagcserét azáltal, hogy az elraktározott zsírok felhasználására ösztönzi a szervezetet, mielőtt az a szénhidrátkészleteit élné fel. Hasonló hatást fejt ki az adiponektin is, szintén serkentve a zsíranyagcsere folyamatát, emellett az izmok kifáradását is lassítja. Mivel a zsír hosszabb ideig biztosít energiát, így a női vadász is tovább maradhatott a préda nyomában.
Emellett a nők átlagosan szélesebb csípővel rendelkeznek, mint a férfiak, aminek szintén előnye lehetett a vadászat során. Mozgáskor ugyanis a szélesebb csípő mozgatásával megnyújthatták lépteiket, így kevesebb lépésből, vagyis alacsonyabb szintű energiabefektetéssel tudták megtenni ugyanazt a távolságot.
Ugyanolyan sérüléseket szenvedtek el a nők, mint a vadászó férfiak
Számos régészeti lelet arra utal, hogy a történelem előtti nők rendszeresen részt vettek a vadászatokon, és az állatokkal folytatott közelharcot is ugyanúgy felvállalták. Nőtől és férfitől származó csontokon is megtalálták azoknak a sérüléseknek a nyomait, amelyeket nagy valószínűséggel a vadakkal folytatott közvetlen viaskodás során szenvedtek el. Ezek a traumás sérülések egyébként valamelyest hasonlóak azokhoz, amelyeket a mai rodeók során elszenvednek az emberek. Ilyenek a testszerte elszenvedett zúzódások, a fej és a mellkas sérülései az állat rúgása miatt, illetve a nagyobbrészt végtagokat érő harapások.
Tárgyi bizonyítékok is igazolták, hogy a vadászó, harcoló nőket nagy becsben tartotta a közösség. Peruban például olyan, a holocén korszakból származó sírokat tártak fel, amelyekbe fegyvereikkel együtt temettek el nőket. Ez egyértelműen arra utalt, hogy egykor aktívan használták is a sírjukban elhelyezett dárdákat. A szakemberek szerint a nők nagy valószínűséggel a várandósság, illetve a szoptatás ideje alatt sem hagytak fel a vadászattal.
Az antropológusok szerint logikátlan is lenne azt gondolni, hogy az ősközösségekben szigorúan leosztott szabályok szerint élték az emberek a mindennapjaikat. Túl kicsik voltak ugyanis ezek a közösségek ahhoz, hogy mindenkinek csak egyféle feladat juthasson. Ráadásul a szélsőséges körülmények is arra kényszerítették rá az embereket, hogy univerzálisak legyenek és minden feladatból kivegyék a részüket - nemtől függetlenül.
