„83 éves vagyok, és összességében boldog életem volt. Fiatal koromban azonban – még a ’60-as években – volt egy pont, amikor teljesen összeomlottam. A művészeti főiskola első éve után többször is megpróbáltam véget vetni az életemnek, így végül elmegyógyintézetben kötöttem ki, ahol egy 15 alkalmas elektrosokk-terápián kellett részt vennem – az első után a saját anyámat sem ismertem fel. Emellett altatókat és antipszichotikumokat is kaptam. Szörnyű fejfájások gyötörtek, és teljesen elárasztott a rettegés, hogy egyszer csak nem fogok felébredni. A szüleim kétségbeestek, és elképesztően aggódtak értem, mert képtelen voltam »összeszedni magam«. Közben viszont gondoskodni kezdtem a többiekről – támogattam lelkileg a zavart, boldogtalan nőket, akik ugyanoda voltak bezárva, mint én” – olvasható a The Guardian szakértőinek küldött olvasói levélben.
A költözés hozta meg az áttörést
A levélíró a fentebb leírt események után Olaszországba költözött, ahol lassacskán felépült annyira, hogy már a gyógyszerek szedését is abba tudta hagyni. Angolt kezdett tanítani, és felépített egy teljesen új, és több szempontból is sikeres életet. „Egy kérdés viszont azóta sem hagy nyugodni: mi történt velem a főiskolás éveimben?” – tette hozzá zárásként.
Hogyan lehet feldolgozni a fájdalmas múltat?
Az idős nőnek a The Guardian egyik szerkesztője, Annalisa Barbieri és dr. Joanne Stubley pszichoterapeuta válaszolt. Stubley szerint a hatvanas évek elején a pszichiátria „hatalmi alapú és erősen nőellenes” közeg volt, és sokszor rosszul kezelték a mentális problémákat. Érdekesnek találta azonban, hogy a levélíró még ebben a nehéz helyzetben is képes volt másokat támogatni. „Nem csoda, hogy most, idős korodban felteszed a kérdést: és veled mi volt? Veled ki törődött akkor?” – mutatott rá a terapeuta.
A szakember azt is kiemelte, mennyire erős és bátor lépés volt, hogy a nő Olaszországba költözött – egy olyan helyre, ahogy nem beszéli mindenki az angolt –, és új életet kezdett. Ezzel fizikailag valóban maga mögött hagyta a múltját – most azonban eljött el az ideje, hogy a múltbéli és a jelenlegi énjét összekapcsolja.
Barbieri szerint a trauma jellemzője az elszigeteltség és a tehetetlenség érzése. A feldolgozás egyik módja pedig az, ha megpróbáljuk megérteni, pontosan mi történt velünk. Stubley szerint érdemes lehet utánanéznie a nőnek, esetleg maradtak-e orvosi feljegyzések abból az időből. Fontos továbbá, hogy kezdjen el minél többet beszélni az akkori megéléseiről. „Nem feltétlenül kell ennek terápiának lennie, csak az a lényeg, hogy legyen egy biztonságos közeg, ahol elmondhatod a saját történetedet” – jegyezte meg a szakértő. „Nagyon bátor vagy, hogy most felteszed ezeket a kérdéseket. Ez az első lépés ahhoz, megértsd, mi történt veled valójában” – tette hozzá.
Mennyi a normál nyugalmi pulzus, és mikor a legjobb megmérni?
Legjobban: