A társas magány érzésével sokan találkoznak. Ilyenkor fizikailag nem vagyunk ugyan egyedül, körülvesznek minket mások, mégis úgy érezzük, hogy valahogy elszigetelődtünk.
Társas magány Magyarországon
A jelenségről a Hedepy online mentális egészségügyi platform megbízásából a Forecast Marketingkutató Kft. készített egy reprezentatív kutatást 2026 márciusában. 18 és 65 év közöttieket kérdeztek az ország minden területéről azzal kapcsolatban, hogy hogyan viszonyulnak a magányhoz, és hogy mennyire hajlandóak segítséget kérni a mentális egészségükkel kapcsolatban.
Az eredmények is rávilágítottak, hogy a magány nem csupán az egyedüllétet jelenti: a válaszadók közel 40 százaléka érzi magát magányosnak akkor is, ha mások veszik körül. Ez az érzés leginkább a budapestieket sújtja: a fővárosiak több mint fele, 57,6 százaléka vallotta azt, hogy valamilyen gyakorisággal átéli ezt az érzést, míg a vidéken élők körében ez az arány sokkal alacsonyabb (35,3 százalék).
Az eredményeket egy kerekasztal-beszélgetésen mutatták be csütörtökön Budapesten. A Hedepy képviseletében Tóth Ádám business manager elmondta, hogy a magány problémájával egyre többször találkoznak. „A legtöbb ember azt érzi, hogy egy álarcot hord, hogy hiába kapcsolódik másokkal, ez csak felületesen sikerül. Ez az igazi mély kapcsolódás egy kicsit kezd kiveszni a mindennapokból. Megkérdezzük mindig, hogy hogy vagy. Erre mindig az jön, hogy jól. Utána nem biztos, hogy lesz következő kérdés” – mondta Tóth.
Az otthoni munka hatásai
A beszélgetésen részt vett Szederkényi-Szabó Szilvia pszichológus. Ő azt tapasztalja évek óta, hogy a társas magány érzése, a társadalmi elidegenedés egy újra és újra visszatérő téma minden korosztály számára, kisvárosokban, falvakban, nagyvárosokban egyaránt. Mint mondta, ezt a folyamatot a koronavírus-járvány indította el.
„A home office, ami először talán egy nagy élménynek tűnt sokak számára, hogy otthonról is lehet dolgozni, de mégiscsak a közösségek fellazulásához vezetett. Számos olyan cég van, amely a koronavírus-járvány lezárultával is maradt a teljes home office-nál, vagy átállt hibrid munkavégzésre. Viszont sokan megfogalmazzák, hogy hiába dolgoznak egy cégnél akár hosszú évek óta, elveszett az a fajta közösségi élet, amely korábban megfigyelhető volt” – magyarázta.
Kiemelte továbbá, hogy a pandémia a különböző korosztályokat különböző életszakaszban érte. „Azért elég nehéz, mondjuk, egy általános iskolás gyermeknek vagy egy egyetemistának kapcsolódni az osztály- vagy évfolyamtársaihoz, ha az első 1-2 évet online oktatásban töltötték. És ezek a hatások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy picit szorongóbbak lettünk" – folytatta. Mindehhez hozzájárulnak az okostelefonok is. "Nagyon jó eszközök arra, hogy egy picit bebújjunk mögéjük, és ahelyett, hogy megszólítanánk egymást, vagy kapcsolódnánk a közösségekhez, inkább kapcsolódunk a biztonságosnak vélt online közösségünkhöz.”
A közösségi média nem segít
A pszichológus felvetését támasztja alá a kutatás azon eredménye is, mely szerint a 18-30 évesek 51,3 százaléka érzi úgy, hogy ritkán, néha vagy akár gyakran is elszigetelt marad a gondolataival mások társaságában is.
„Minden generációnak megvannak a maga kihívásai a közösségimédia-platformokkal kapcsolatban, de a fiatalabb generációk használják a leginkább. Ebben a térben rengeteg a zaj, és egy olyan elvárás is jelen van, hogy azt mutassa az ember, hogy minden rendben, hogy egy tökéletes világnak a része. Ezért aztán sokan nem mernek őszintén megnyilvánulni” – mondta Tóth Ádám.
„Vannak szerencsére, akik felvállalják, ha valami nehéz, például amikor sportolók mesélik el, hogy nem jön olyan könnyen a siker. De még rengeteg olyan dolog van, ami félre tudja vinni a kapcsolódást a közösségi médiában. Ilyenek például a reakciók, a lájkok, a limitált számú emojik, amelyekkel ugye ki tudjuk fejezni a véleményünket. Szerintem az is nagyon nehéz, amikor, mondjuk, a Messengerben úgy kommunikálunk, hogy csak egy-egy lájkot küldünk a másik üzenetére. Ugye írásban nem jelenik meg például a hangszín, és mindenki úgy értelmezi azt a pár leírt sort, ahogy éppen szeretné, amilyen mindsetben van éppen, és bizony ez is nagyon sokakból szorongást vált ki, hogy a másik mit és miért írt úgy, ahogy” – magyarázta a pszichológus.
A megkérdezettek több mint 70 százaléka szerint a közösségimédia-platformok összességében inkább eltávolítják egymástól az embereket, mintsem közelebb hoznák őket egymáshoz. „Nagyon sok a zaj, nagyon sok értesítést kapunk. És meg kell tanulnunk azt, hogy hogyan tudunk egy picit a digitális detoxba belemenni, hogyan tudunk inkább lecsatlakozni a telefonunkról, hogy másokkal újra tudjunk kapcsolódni” – mondta ezzel kapcsolatban Tóth Ádám.
„Ide tartozik még a társas összehasonlítás is: hogy más előrébb tart, neki sokkal jobb, milyen helyekre utazik, hány gyermeke van, már megkérték a kezét, már meg is házasodott, stb. Ez is sokakban szorongást okoz” – magyarázta Szederkényi-Szabó Szilvia.
A fiatalabbak nyitottabbak a terápiára
Pozitív kicsengésű eredmény viszont, hogy a megkérdezettek többsége (61 százalék) szerint a terápiára járás ma már teljesen természetes dolog. Különösen igaz ez a 18-30 éves korosztályra, ahol a válaszadók több mint kétharmada (68,3 százalék) vélekedik így.
Az idősebb generáción látszik például, hogy az, hogy a mentális egészségünkre figyeljünk, és ne csak elnyomjuk az érzéseinket, hanem megpróbáljuk őket megélni, megpróbáljuk őket megfelelően feldolgozni például, bizony ma is tabu . De a fiatalabb generációk egyre inkább hajlandóak arra, hogy beszélgessenek erről, és dolgozzanak magukon
– mondta ezzel kapcsolatban Tóth Ádám.
Szerinte az első lépés a kapcsolódás felé az önvizsgálat. „Kezdjünk el önmagunkkal foglalkozni, mert utána tudunk másokra is odafigyelni. A repülőutaknál is az van, hogy először vegyük fel az oxigénmaszkunkat, utána tudunk csak másoknak segíteni” – javasolta Tóth Ádám.
Szederkényi-Szabó Szilvia is hasonlóan vélekedik. „Tényleg legyen egy kis bátorságunk arra, hogy egymáshoz merjünk szólni, hiszen nagyon sok esetben kiderül az, hogy a másik ember is a miénkhez nagyon hasonló érzéseket vagy gondolatokat tud megfogalmazni. Amennyire különbözőek vagyunk, legalább annyira egyformák is.”
