A sebek kezeléséről szóló feljegyzéseket már az ókori Egyiptomban és Görögországban írtak. Az egyik első ilyen, egy nagyjából 5000 éves agyagtábla már a sebkezelés három legfontosabb aspektusát is leírja: a seb megtisztítását, a gyógyító anyag elkészítését és a seb bekötözését. A kezelőanyag, egyfajta pakolás, mely egyszerre több feladatot is ellát.
Az egyiptomiak számára a sebek gyógyítása, befedése különösen fontos volt, mert úgy tartották, hogy a sebeken keresztül "démonok" szállhatják meg a testünket, így a sebek kezelése a lélek egészségét is megőrizte. Éppen ezért az egyiptomiak zöld festéket kentek a bekötözött sebekre, mert a zöldet az élet színének tartották. A festésnek azonban nemcsak rituális szerepe volt, a zöld pigmentek ugyanis rezet tartalmaznak, melyek lassíthatják a kórokozók szaporodását.
Az egyiptomi orvostudomány legfontosabb irata, az Ebers-papirusz részletesen bemutatja, hogyan kell a sebeket gyógyítani méz segítségével. A mézet évezredeken keresztül alkalmazták, nemcsak Európában, de Indiában és Kínában is, mert antibakteriális tulajdonságai megakadályozták a sebek elfertőződését.
A mézet évezredeken keresztül alkalmazták, nemcsak Európában, de Indiában és Kínában is
Az ókori görög orvosok határozták meg először az akut és krónikus sebek közötti különbségeket, Galenus pedig felismerte, hogy a seb gyógyulásához a környező területet nedvesen kell tartani. Szintén a görögök írták le először, hogy a seb megtisztítása létfontosságú, ezt tiszta, forralt vízzel, ecettel, illetve borral javasolták.
A 17. század egyik legnagyobb hatású orvos, a német sebészet atyjának tartott Wilhelm Fabry olyan krémeket kísérletezett ki, melyek puhító hatással voltak a bőrre, így csökkenteni lehetett a hegesedést. Az egyik receptben tyúk- és medvehájat, virágok illóolaját, tojássárgáját és összezúzott gilisztákat kell összekeverni, míg egy másik szerint a gyógynövények gyökerét, virágát és magvait kasztrált birka fejével kell összefőzni.
A sebkezelésben a nagy áttörés a 19. században következett be. Annak felismerése (nagyban köszönhetően többek között Semmelweis Ignác munkásságának), hogy a sebek elfertőződését mikrobák okozzák, új típusú kötszerek kifejlesztéséhez vezetett, és a sebek fertőtlenítésének, környezetük tisztán tartásának is nagyobb szerep jutott. A különböző fertőtlenítő folyadékok, vegyszerek is egyre jobban elterjedtek, és ebben az időben jelentek meg az első, fertőtlenítővel (jóddal) átitatott kötszerek is.
Az 1860-as években Ernst von Bergmann német sebész vezette be a műszerek hővel történő sterilizálást, illetve a kötszerek gőzzel való fertőtlenítését, ezekkel a lépésekkel jelentősen csökkentek a sebészeti fertőzések, illetve a műtétek utáni gyulladások is ritkábbak lettek. Bergmann frontsebészként szolgált három háborúban is, így hatalmas tapasztalatot szerzett a harctéri sérülések és sebek kezelésében.
Az 1950-es évektől a szakemberek minél hatékonyabb sebkötöző anyagok kifejlesztésén dolgoznak, a munkájukat nagy mértékben befolyásolta a különböző műanyagok megjelenése. Azóta olyan kötszereket is megalkottak, melyek egyszerre képesek nedvesen tartani a sebeket , de "lélegezni" is hagyják a bőrt. A legújabb kutatások pedig a bőrazonos anyagok megteremtésére, illetve a sebgyógyulással kapcsolatos fájdalom csökkentésre, valamint a hegesedés megakadályozására koncentrálnak.
