„A telefonban könnyebb zokogni” – miért furcsa még mindig, ha egy férfi sír?

Miközben a Szabadság híd budai hídfőjénél magányosan, térdeit átkarolva ücsörgő férfi szobra mellett vártam az interjúlehetőséget, az járt a fejemben, hogy ezt az installációt talán nem is kellett volna helyreállítani. A XI. kerületi Raoul Wallenberg rakpartra még április közepén került ki ez a magában kuporgó, görnyedt férfit ábrázoló alkotás, amelyet a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége (LESZ) állított egy társadalmi kampány részeként. Testének nagyjából kétharmadáig egy kék sáv húzódott amely a benne összegyűlő könnyeket hivatott jelképezni. Így élünk mi, férfiak: ahelyett, hogy a felgyülemlő feszültségtől és szorongástól időnként könnyek kíséretében szabadulnánk meg, inkább gyűjtögetjük magunkban, majd a sebezhetetlenség látszatát keltve csendben és méltósággal megfulladunk.

Nos a szobor nagyjából másfél hónapig hirdethette a férfisebezhetőséget, majd ismeretlen tettesek nemes egyszerűséggel lefejezték. Amellett, hogy a barbár cselekedet elítélendő, a kegyetlen csonkítás csak többletjelentéssel ruházta fel az installációt: így talán még érthetőbben szimbolizálta azt, hogy milyen következménye lehet az érzelmek elfojtásának, és a kezeletlen agressziónak. Most helyreállították – a korábbinál egy kicsit még szomorúbb formában (a könnyek tengere már magasabbra ér) – mi pedig ennek kapcsán pszichológusokkal beszélgettünk arról, a férfiak miért csak "fővesztés terhe mellett" vállalhatják fel az érzelmeiket.

Egész életem során egyetlen alkalomra tudok visszaemlékezni, amikor igazán sírtam: nemcsak kicsordult egy-két könnycsepp, de valóban zokogtam. Érdekes, hogy hiába egy nagyon szomorú emlék ez nekem, de egyben a legbensőségesebb, legőszintébb közösen megélt pillanat is volt az apámmal. Tíz éve volt talán, a tanyánkon ástunk egy gödröt, amely végső nyughelyül szolgált a kutyánknak, aki majdnem tizenhét évig volt az életünk része, a családunk tagja. Miközben az ásóval forgattuk ki az egyre keményebb talajrétegeket, egyikünk sem szólt egy szót sem. Apám nem sírt, ő sosem sírt igazán, a temetéseken is csak könnyezett, mint akinek allergiája van, aztán megtörölte a szemét és a dolog el volt intézve. Időnként felpillantottam rá, de most még egy árva könnycseppet sem tudtam felfedezni a szemében, szóval én is mindent megtettem, hogy kontrolláljam az érzelmeimet. Mikor elég mély lett a gödör, ketten beleeresztettük Marcipánt, majd ráterítettük annak az ágynak a huzatát, amelyen az idős kora nagy részét töltötte, mikor már felállni sem nagyon tudott. Apám ekkor törte meg a csendet: „Látod, kiskutyám, te is ide kerültél” – mondta, miközben takargatta az állat testét a huzattal. Remegett a hangja és elkezdtek gyűlni a könnyek a szemében, én pedig akkor jöttem rá, hogy mindvégig ugyanolyan erővel próbálta visszatartani a sírást, ahogy én. Egyszerre tört ki mindkettőnkből: nem ölelkeztünk, meg sem szólaltunk, csak álltunk a sír két végében és kiengedtük, ami kikívánkozott. Pár percig voltunk így, aztán orrot fújtunk, betemettük a sírt, és soha nem beszéltünk a dologról. 

András (38 éves)

Nem csak a macsókultusz áll a hátterében

A Német Szemészeti Társaság statisztikái szerint a nők évente 30–64-szer sírnak átlagosan, míg a férfiak 6–17-szer – ami 4–6-szoros különbség. Ez nem újkeletű jelenség, egy másik, még a nyolcvanas években készült amerikai felmérés szerint a férfiak átlagosan havonta 1,4-szer sírtak, ezzel szemben a nők 5,3-szor. Egy 37 kultúrát érintő kutatás is megerősíti, hogy a nők a legtöbb országban gyakrabban és intenzívebben sírnak. A gyakoriságra vonatkozó különbségek egyébként erősen kultúrafüggők: a nyugatabbra eső, gazdagabb és egyenlőbb társadalmakban nagyobb a nemek közötti eltérés. Kivétel például a japán társadalom, amelyben a férfiaktól és a nőktől egyaránt nagyobb érzelmi visszafogottságot várnak el, ezért egyik nem képviselői sem érzik „illendőnek”, hogy itassák az egereket.

Ha az okok kerülnek terítékre, a legtöbben a macsókultuszt hozzák fel, a társadalmi nyomás pedig valóban jelentős. A fiúkat már kisgyerekkoruktól arra tanítják, hogy legyenek kemények és ne mutassanak „gyengeséget”, például azzal, hogy megélik az érzelmeiket. Gyakran hangzik el: „úgy sírsz, mint egy kislány”, nem csoda hát, ha a férfiakba már gyerekkorban bevésődik, hogy ilyen esetben a nemükhöz nem illő módon viselkednek.

A nemek közötti különbségeknek ugyanakkor biológiai okai is vannak: a nőkben lezajló, intenzívebb hormonális változások szélsőségesebb érzelmi kilengéseket eredményeznek, bizonyos hormonok (például a prolaktin) magasabb szintje pedig csak fokozza a hajlandóságot a sírásra. A nemek képviselőinek érzelemfeldolgozása is eltérő: a nők agyának limbikus rendszere aktívabb lehet stresszhelyzetekben, illetve inkább érzelemfókuszú feldolgozással reagálnak, míg a férfiak gyakrabban fordulnak problémamegoldó stratégiákhoz.

Ritkán szoktam sírni, igazából nem is emlékszem pontosan, mikor sírtam utoljára. Nyilván vannak mélypontok az életemben, mint mindenki másnak, de ahhoz már nagyon a tűréshatárom szélére kell kerüljek, hogy a könnyeim is eleredjenek. Ami biztos, hogy olyankor nagyon szégyellem magam, mert kudarcként élem meg, hogy nem vagyok elég erős és higgadt. Hiába tudom, hogy ez egy buta gondolat, valahol belül mégis azt érzem, hogy egy férfinak nem lenne szabad pityeregnie. Hogy nézhetnék úgy mások szemébe? Gyerekkoromból van egy emlékem, amikor bántottak ezért. Mindig jó tanuló voltam, egyszer mégis elfelejtettem megtanulni egy verset. Persze pont engem szólított fel a magyartanárunk felelni, én pedig csak álltam ott megsemmisülten, és megkaptam életem első 1-es osztályzatát. Sírva borultam le a padra, amit a kudarc mellett csak fokozott az osztálytársak gúnyolódása és kuncogása. Azt a pocsék érzést pedig nehéz elfelejteni – és legfőképp nem akarom soha többé újra átélni.

Tamás (36 éves)

A sírás márpedig nemhogy szégyenletes, de kimondottan hasznos dolog, ráadásul hatékony fegyver lehet a szorongás ellen, amely világszerte népbetegségnek számít. A könnyezés aktiválja a paraszimpatikus idegrendszert, amely nyugtató hatást gyakorol az agyra. Hatására a pulzus lelassul, a vérnyomás csökken. Sőt, a könnyek hullatása oxitocint és endorfint szabadít fel a testünkben, ezek a vegyi anyagok pedig segítenek, hogy jobban legyünk - nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag is. A magunkba fojtott érzelmek ezzel szemben csak növelik a szorongás mértékét és hibás stresszkezelési stratégiák irányába terelnek minket, mint például az alkohol- vagy kábítószer-fogyasztás.

Aragorn és Samu példát mutathat

„Fontos hangsúlyozni, hogy a nem sírás nem egyenlő az érzelmi stabilitással, az ugyanis azt jelenti, hogy képesek vagyunk uralni az érzelmeinket, nem pedig elfojtjuk azt. Ha pozitív férfiképet keresünk, érdemes megnéznünk a Gyűrűk ura karaktereit: Aragorn és Samu is sír több alkalommal, de közben teszik a dolgukat, megvívják a csatákat és elviszik a gyűrűt Mordorba, az ellenség szívébe. Nem az a fontos, hogy ne sírjunk, sokkal inkább az, hogy megéljük az érzéseinket, és emellett is megtegyük, amit kell: gondoskodjunk a családunkról, elvégezzük a feladatainkat, vagy elvigyük azt a fránya gyűrűt Mordorba is, ha erre van szükség” – hangsúlyozza Szelényi Bence pszichológus, a témában gyakran posztoló influencer.

Az érzelmek megélése szerinte rendkívül fontos, és nem csak a pozitívakra kell koncentrálni, hiszen az értelmezhetetlen lenne a negatívak hiányában. „A negatív érzelmek úgy működnek, mint egy náthás megbetegedés. Ha letagadom, hogy megfáztam, és nem veszek tudomást a tüneteimről, de bemegyek dolgozni vagy edzeni, azzal a problémát csak súlyosbítom, és a néhány napos megbetegedésből hetekig elhúzódó lesz. Ha nem nézünk szembe ezekkel az érzésekkel, a megoldást sem találhatjuk meg rájuk. Minél inkább kiadjuk az érzelmeinket, annál kisebb az esélye, hogy elfojtunk dolgokat. Minél kevesebbet fojtunk el, annál nagyobb az esélye annak, hogy javul a mentális egészségünk” – emelte ki a pszichológus.

Hangsúlyozta azt is: nem feltétlenül a sírás a fontos, sokkal inkább az, hogy egy férfi képes legyen sírni akkor, ha szeretne. „Sok páciensemmel a beszélgetéseink megakadnak egy résznél, amikor jelzik, hogy sírni szeretnének ugyan, de nem tudnak, nem jön ki belőlük. Meg kell tanulnunk szégyenérzet nélkül megélni az érzéseinket” – emelte ki Szelényi Bence.

Könnyebb a telefonban sírni, mint személyesen

Könnyebb az erős érzelmekről beszélni és megnyílni úgy, ha az anonimitás nyújt biztonságérzetet. Dudás Erika szervezetpszichológus, a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének (LESZ) elnöke szerint nagyjából ugyanolyan arányban telefonálnak be hozzájuk férfiak, mint nők, ami azt jelzi, hogy az - és itt talán nem is a legjobb kifejezés ez - erősebb nem tagjainak is igénye van arra, hogy időnként elgyengüljön. „A telefon egy jó eszköz lehet a férfiak számára is ahhoz, hogy ki merjék fejezni az érzéseiket és fájdalmaikat. Sokkal könnyebben nyílnak meg így, mintha szemtől-szemben zajlana a beszélgetés. Az esetleges veszteségek feldolgozásánál ezek a segítő beszélgetések kulcsfontosságúak lehetnek, felszínre hozzák és feloldják ugyanis a régen elfojtott fájdalmakat” – mondta el a szervezetpszichológus. Tapasztalatai szerint nem is mindig beszélgetéssel indulnak ezek az anonim hívások, sokszor az első néhány perc abból áll, hogy a telefonáló csak sír a vonal túlsó végén. Utána azonban rendszerint elmondja, mi váltja ki belőle a szorongást és fájdalmat. A témák egyébként a két nemnél hasonlóak, a nőknél talán hangsúlyosabbak a párkapcsolati jellegűek és az érzelmi töltetűek, míg a férfiaknál gyakoribbak a megélhetési problémák, illetve náluk sokszor munkahelyi kudarcélmények és konfliktusok kerülnek elő.

A Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége (LESZ) térítésmentesen hívható minden belföldi hálózatról a 116-123-os telefonszámon. A hívások ingyenesek és névtelenek, a lelki elsősegély szolgálat munkatársa pedig az értő meghallgatáson túl a problémák megoldásában is tanácsot adhat.