Mindenki tudja, hogy amikor valakinek leáll a szíve, akkor minél előbb el kell kezdeni az újraélesztését. A gyors cselekvés ugyanis növeli a túlélési esélyeket, illetve csökkenti a súlyos károsodás veszélyét. Azonban még az azonnali segítségnyújtás sem garantálja, hogy a mellkasi nyomások végül eredményesek lesznek, és sikerül visszahozni az életbe a beteget.
Ha nem sikerül megmenteni az embert, akinek hosszú percekig küzdünk az életéért, az mindenképpen megrázó dolog. A fájdalom és a trauma azonban hatványozódik, ha az illető, aki a kezeink között hal meg, a családunk egyik tagja. Így járt az egyik levélíró is, aki a The Guardian szakértőihez fordult, ugyanis évek múltán sem sikerült túltennie magát azon, hogy nem tudta megmenteni az édesapja életét.
„Minden arra emlékeztet, ami aznap este történt”
„Apám sok évvel ezelőtt halt meg a gyermekkori otthonomban. Akkor még csak tinédzser voltam, de volt elsősegélynyújtó vizsgám, ezért elkezdtem az újraélesztését, amíg vártuk a mentőket. Végül nem sikerült megmentenem az életét. Attól az éjszakától kezdve egyszerűen képtelen vagyok visszatérni abba a házba, és bár most már több mint 160 kilométerrel távolabb lakom, még mindig ugyanaz a rettegés fog el, amikor meglátogatom az anyámat – ő ugyanis még mindig ott él. Mégis hogyan mondjam meg neki, hogy soha többé nem akarok bemenni oda?” – tette fel a kérdést az anonim levélíró.
A beszámolóból kiderül az is, hogy a tanácsot kérő olvasónál nemrégiben megállapították, hogy valószínűleg poszttraumás stresszel (PTSD) küzd, így most traumaterápiára jár – ennek a terápiatípusnak kifejezetten a múltban történt, megrázó események feldolgozásának segítése a célja. Az apa halála óta egyébként a levélíró és az anyja ugyan tartja a kapcsolatot, de nem állnak különösebben közel egymáshoz. A levélíró ugyanakkor fél attól, hogy ha bevallja az anyjának a problémáját, akkor a nő úgy fogja érezni, hogy kénytelen eladni a házat és elköltözni onnan, miközben ő ezt nem akarja megtenni.
De ha még meg is tenné, félek attól, hogy ugyanúgy feltépi a majd a sebeimet az is, ha látom őt és a testvéreimet, hiszen ők is az aznap történtekre emlékeztetnek” – írta.
„Sem siettetni, sem félbehagyni nem érdemes a terápiát”
A levélírónak a The Guardian egyik munkatársa, Anita Chaudhuri válaszolt. Először is kifejezte sajnálatát, hogy olvasójának meg kellett élnie egy ilyen szörnyű eseményt. Megjegyezte továbbá, hogy a traumaterápia mindenképpen jó irány, és semmiképpen se akarja siettetni vagy félbehagyni ezt a folyamatot. Ezzel a szerkesztő által megkérdezett Linda Blair klinikai pszichológus és Matt Wotton pszichoterapeuta is egyetértett, és mindannyian bíznak abban, hogy van esély a felépülésre – a munka azonban nem lesz könnyű.
Wotton szerint egyébként a levélíró belekerült egy olyan gondolatspirálba, amelyet a bűntudat vezérel. Negatív gondolatai arra késztetik őt, hogy inkább lemondjon a családtagjaival való találkozásokról, minthogy emlékeznie kelljen az apjára. Pedig egy elhunytra nem csak úgy emlékezhetünk, amilyen a halála pillanatában volt. Érdemes inkább felidézni, milyen szép, vicces vagy megható közös emlék kötődik ahhoz az időszakhoz, amikor még élt.
Megpróbáltad megmenteni az apádat, de nem sikerült. Ha ezt egy filmben látnánk, akkor valószínűleg egy nagyon megindító, együttérzésre sarkalló jelenet lenne. Meg kellene próbálnod neked is a megrendítő, megható jelenetet meglátnod a történtekben, ahelyett, hogy a kudarc érzésére koncentrálnál” – javasolta a pszichoterapeuta.
Blair pedig az évek óta halogatott vallomáshoz azt javasolta, hogy a levélíró az anyjával is inkább írásban közölje, hogy miért kerüli őt és a házat az ominózus este óta. A klinikai pszichológus egy hasonló üzenetet fogalmazna meg, ha a tanácsot kérő személy helyében lenne:
„Bárcsak elmúltak volna a rossz érzéseim az apával történtekkel kapcsolatban, de ez sajnos nem történt meg. Dolgozom rajta, de mindig újra felelevenedik előttem a tragédia, ha abban a házban vagyok. Nem találkozhatnánk legközelebb valahol a környéken, hogy ennek ellenére is időt tudjunk tölteni egymással?”
A szakértő szerint ezzel a lépéssel a gyászoló olvasó megadja a lehetőséget arra, hogy édesanyjával egy új rituálét alakítsanak ki, például rendszeresen elmenjenek ebédelni vagy teázni egy közeli vendéglátóhelyre. Ezzel pedig az is elérhető, hogy a levélíró újra izgatottan várja az anyjával való találkozásokat és pozitív élményeket szerezzen – ahelyett, hogy csak a múlton rágódna.
