A mimika rendkívül fontos szerepet játszik a mindennapi kommunikációban, de ennek hiányában sokan előítélettel viseltetnek az arcidegbénulással élőkkel szemben a fogyatékosságuk miatt. Az Oregon Állami Egyetem vizsgálatai szerint a faciális parézissel (arcidegbénulás) élőket a többi ember kevésbé tartja boldognak, mivel ezek a páciensek képtelenek mimikailag kifejezni érzelmeiket.
A mostani vizsgálati eredmények bizonyítják, milyen fontos szerepet játszik az arcunk a mindennapi kommunikációban, és megmutatja, hogy milyen előítéletekkel kell szembenézniük az arcidegbénulással élőknek a fogyatékosságuk miatt.
Bogart szakterülete az ableizmus, vagyis a fogyatékkal élőkkel szembeni előítéletek vizsgálata. Munkája során főleg az arcidegbénulásban és Parkinson-kórban szenvedők pszichoszociális helyzetét vizsgálja.
Vannak olyan alap arckifejezések, amik minden kultúrában egyet jelentenek. Ilyen például a mosolygás. Az arcidegbénulással élők azonban képtelenek hasonló arcmozdulatokra, emiatt bizonyos szociális helyzetekben negatívan ítélhetik meg őket passzivitásuk miatt.
Hogy jobban megérthessék, miként látják az arcbénulással élőket a körülöttük élő egészségesek, a tudósok egy sor kísérletet végeztek, elsősorban az érzelmek átadásának képességét vizsgálva.
A kísérletben 120, arcidegbénulás nélkül élő önkéntes vett részt, akikkel egy sor videót nézettek végig, amiken különböző mértékű arcidegnénulással élők idézték vissza egy-egy boldog vagy szomorú emléküket. A videók egy részén csak a mesélő arcát mutatták, a többin az arcot és a testet is, és voltak olyan videók, amik kép nélkül, csak hanggal készültek.
Az eredmények szerint a súlyos arcidegbénulással élőket minden esetben kevésbé boldognak ítélték meg a résztvevők, mint azokat, akiknél a betegség kevésbé súlyos formában volt jelen. A súlyos betegek esetében azonban nem csak a boldogság, hanem minden más érzelem is kevésbé volt érzékelhető a megfigyelők szerint.
Az eredmények tehát megerősítették a feltételezést, ami szerint az arcidegbénulással élőknek komoly előítéletekkel kell szembenézniük, de ugyanakkor rávilágítottak arra is, hogy az emberek több kommunikációs csatornán keresztül képesek érzékelni az érzelmeket.
Ez azért lényeges, mert az arcidegbénulásban szenvedők más kommunikációs csatornákat, például a hangszínt, vagy a kézmozdulataikat felerősítve képesek lehetnek érzelmeik átadására. Az ilyen páciensekkel kommunikáló emberek ráadásul jobban odafigyelnek az érzelmeket közlő jelzésekre, mint máskor.
"A mimika nem minden, ez a mostani adatokból is kiderült - nyilatkozta Bogart - Az ehhez hasonló kutatások segítenek többet megtudnunk arról, hogy az emberek miként kommunikálnak verbális és nem-verbális jelekkel ."
Bogart és kollegái most azt szeretnék megvizsgálni, hogy az arcidegbénulásban szenvedők miként alkalmazhatnak bizonyos kompenzációs stratégiákat a mimika helyettesítésére. "Az általunk kidolgozott módszer működik, már csak arra kellene rábírnunk az embereket, hogy alkalmazzák ezeket a stratégiákat, mivel ezekkel csökkenthetik az előítéleteket és könnyebben megértethetik magukat másokkal."
A kutatás részletes leírása a című tudományos szaklapban olvasható.
