Elképesztő ütközések, a levegőben több métert nyújtott lábbal repülő kamikazék, könyökkel akár bikákat is letaglózó ütések, stoplival a másik lábán végigszántó védők - ezt láthatjuk a mostani, brazíliai focivébén nap mint nap. Ám érdekes módon - a horrorisztikusnak tűnő esetek ellenére - nem az ilyen sportszerűtlen, alattomos és szándékos szabálytalanságok vezetnek a legsúlyosabb sérülésekhez.
Szinte azonnali cserére van viszont szükség olyankor, amikor a játékosok szempillantás alatt felgyorsulnak vagy hirtelen irányt változtatnak a pályán, és - jóllehet ellenfél a közelükben sincs - lábukhoz, combjukhoz kapnak. Más esetekben a focisták bokája, térde, válla sérül meg egy-egy rosszul sikerült felugrás után, a rossz talajfogás, landolás miatt. (Kézilabdázóknál sem ismeretlen sérülések ezek, a boka és a térd pedig a sok irányváltoztatásra kényszerülő kosarasoknál is a legsérülékenyebb testrészek közé tartoznak.)
Az első pillantásra ártalmatlannak tűnő szituációkról kérdeztük a sportorvost, Dr. Osváth Pétert. A Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának egyetemi docense elmondta, hogy valóban sokszor a hirtelen mozdulatok okozzák a bajt. Az izom- és ínhúzódások ilyenkor következhetnek be. Az efféle helyzetekre ugyanis a játékosok nem tudnak felkészülni, hiába melegítenek be.
Nincs idő a regenerálódásra
Ám relatíve - bár összességében ritkábban látunk ilyet a pályákon, az ütközésekhez képest - a húzódások okozzák a legtöbb problémát. Osváth kiemelte, hogy ezek nagyon makacs sérülésformák, egy rossz mozdulat, lépés, félresikerült kitámasztás okozhatja ezeket. Sokszor olyankor fordulnak elő, amikor az ellenfél játékosai távol vannak a sérülést szenvedőtől. Az efféle esetekben közrejátszik az is Osváth szerint, hogy a futballvébére kijutó játékosok túlterheltek, iszonyatos szezon állt többnyire mögöttük. A világbajnokság előtti négy-öt hét pedig nem elég ahhoz, hogy regenerálódjanak.
Az a négy-öt hét ugyanis, ami az utolsó bajnoki meccsek és a vébé között telt el, aligha elegendő ahhoz, hogy a focisták regenerálódjanak. Alapvetően fáradt sportolók jelentek meg a vébén, ezért gyakoribb a sérülések száma - magyarázta a sportorvos. Állítását bizonyítja, hogy interjúnk idején sérült meg egy edzésen Ronaldo, aki a térdét fájlalta, és nemcsak a világbajnokságon való további szereplése, hanem egész pályafutása is kockán forog a portugál válogatott csapatorvosának jelentése szerint. Osváth az aranylabdás focista kapcsán megjegyezte: Ronaldo "embertelen terhelésnek" volt kitéve a mostani szezonban. A Real Madrid az idényben hetven-nyolcvan tétmeccset játszik, a játékos így extrém veszélyeknek, már-már az extrém sportokhoz hasonlító kockázatoknak teszi ki magát.
Osváth szerint a mikroszakadások komoly gondokká válhatnak a folyamatos terhelés esetén. A kisebb szakadásokat általában meccsek előtt a bemelegítettséggel ellensúlyozzák, a játékosok gyulladáscsökkentőket kapnak, de a mérkőzéseken aztán megint hatalmas terhelést kapnak az izmok és inak. Ezek aztán makacs sérülésekké válhatnak, ha egymásra rakódnak, és részleges szakadáshoz is vezethetnek.
Nehezen gyógyuló sérülések
A nehezen gyógyuló sérülések közé tartozik az izmok, rostok sérülése, de még makacsabb az inak szakadása, mert ezek kevésbé képesek a megnyúlásra, nem túl rugalmasak. Az izomnál tehát sokkal rosszabb általában az ínszakadás, amikor a nem (elég) rugalmas kötőszöveti rostok sérülnek.
Az átlagembereket is érheti hasonló sérülés: amikor bemelegítés nélkül kezdünk sportolni, sokszor előfordulhat a szakadás - általában ugyanúgy, mint az élsportolóknál, egy hirtelen mozdulat, irányváltoztatás okozhatja a gondot. A bemelegítés - és a hétköznapokban ezt szoktuk általában elfelejteni -, 15-25 percig is el kell, pontosabban kellene, hogy tartson - magyarázza a sportorvos. Ez embertől is függ, de ritka, hogy a szabadidejükben mondjuk focipályát bérlők a "drága bérleti díj" mellett a pályán 15 percig melegítsenek be.
- Aki hosszú ideig, tartósan sportol, az általában nehezen kerüli el a sérülést, akár élsportoló, akár átlagember - magyarázza Osváth, de a kockázatot mindenképpen csökkenteni kell. A bemelegítés hatására az izomzat felmelegszik, vérkeringése javul, rugalmassága nő, úgy formálódik, hogy nagyobb terhet is elviselhessen. Éppen ezért a bemelegítettség elsősorban az izmok számára fontos, de az inainkat is védi a sérülésveszélytől.
Mit sportoljon a túlsúlyos?
Az átlagembereknél van viszont egy olyan veszélyforrás, ami az élsportolóknál elképzelhetetlen: ez pedig a túlsúly. Az zsírtömeg extra terhelést jelent az inak, a szalagok számára. Vagyis túlsúlyosként veszélyes üzem a sport - mondja Osváth -, főleg ha sok irányváltozással járó ágát választjuk. Komolyabb túlsúly esetén meg kell válogatni, hogy milyen mozgást végzünk, a nagy dinamikát, irányváltozást, ütközést igénylő sportágakat ilyenkor nem ajánlja a szakértő. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a túlsúly egészségtelen, tehát fontos, hogy az érintettek mozogjanak, de nekik az úszás, a kerékpározás, a futás, a hosszú séták ajánlatosak, és ha sikeresen leadják a kilóikat, akkor persze már lehet a dinamikusabb (csapat)sportok, labdajátékok között is válogatni.
A csapatsportok az átlagemberek számára további veszélyt hordoznak, bizonyos kor fölött már egy egyes sportágakat nem ajánlanak a szakértők. A belső tényezőktől, egyéni adottságoktól is függ, ki milyen terhelést bír, de az általánosságban elmondható, hogy idősebb korban kisebb a szervezet teherbíró képessége.
Az idősebbeknek, a 60 év felettieknek tehát a monotonabb mozgásokat ajánlja a szakember. Itt már nincs "fejlesztő szándék", a jó közérzet, az egészség megőrzése, a betegség megelőzése a fontos. A közepes intenzitású, "aerob" sportok a megfelelőek ebben a korban is, akárcsak a fogyni vágyó túlsúlyosaknál: úszás, kocogás, kirándulás , kerékpározás. Ám például a fallabdát, a gyors, dinamikus mozgásokat, a rendkívüli fizikai megterheléssel járó sportot nem ajánlják ebben az életkorban.
Osváth kitért arra is, hogy az átlagember is igénybe veheti azokat a modern sportorvosi módszereket, amelyek az atléták, focisták, kosarasok gyógyulását meggyorsítják. Így létezik a hidegterápia, a kriokamra, ami segíti a különböző sérülések legyőzését. De a sportolók egy része inkább már az edzés után jeges vizes dézsába áll bele, hogy a keringést fokozva a bomlástermékeket eltávolítsák a szervezetükből. Ez a mobilizációs, regenerációs, serkentő hatás a sérülések gyorsabb gyógyulását is eredményezi. Nyilván az ilyen módszereket átlagemberek nem is szívesen csinálnák, még egy kiadósabb hétköznapi sportolás után sem.
Gyógyulás: ragtapaszok, rögzítés, gyógytorna
A gyulladáscsökkentés a sportorvoslás egyik központi eleme. A rögzítések, a rehabilitáció, a gyógytorna rendkívül fontos a mozgásszervi rehabilitációnál. Egy törés, szakadás akut kezelése után a gyógytornának talán még nagyobb a jelentősége, mert így nyerhető vissza a közel százszázalékos teljesítőképesség. Az átlagemberek viszont törés vagy szakadás után éppen ezt a fázist hanyagolják el, ezért okoz náluk sokszor maradandóbb károsodást egy-egy sportsérülés .
Szintén ritka, hogy a hétköznapokban az izmainkra szalagokat ragasszunk. Osváth különösen szívesen alkalmazza a bőrre helyezhető szalagok, a "taping" technikáját. Ezek a ragtapaszok a húzódások, mikroizom-húzódások, részleges szakadások, krónikus gyulladások kezelésére rendkívül hasznosak, s a közhiedelemmel ellentétben nem tartalmaznak semmilyen hatóanyagot. A színes szalagok a természetes mozgás közben mechanikai hatást fejtenek ki, serkentik a vérkeringést és főleg a nyirokrendszerre hatnak, annak keringését javítják. A bőr és a bőr alatti kötőszövetekre hatva járulnak hozzá a sérülések gyógyulásához. Különösen hasznosak ezek a tapaszok a "teniszkönyök" kezelésénél.
Természetesen töréseknél a rögzítés a fontos. De a törések között is vannak különbségek: például egy alkarcsonttörés 4-5 hét alatt gyógyul, míg mondjuk a csukló sajkacsontja 12 hetes rögzítést igényel minimálisan, és még akkor sem teljesen biztos a gyógyulás, az összeforradás. Ezért műtétre is szükség lehet.
A csontoknak, ízületeknek, inaknak, izmoknak más-más a regenerációs, gyógyulási hajlama. Ez elsősorban az eltérő vérellátásukkal is összefügg. Az élsportolók nagy része együtt él a fájdalommal, vagy legalábbis érzi a korábbi sérüléseit, de ezek általában enyhíthetők, kezelhetők. Van azonban egy terület, amellyel a modern sportorvoslás sem tud mit kezdeni, legalábbis tökéletes gyógyulás nem érhető el jelenleg - ez a porcsérülések területe. A porcoknak ugyanis egyáltalán nincs vérellátása, és - ha egyszer leválnak - sosem forrnak össze. Ilyenkor ki kell venni őket - csak akkor van esély némi javulásra, ha valamennyi porcréteg megmarad, a kopott réteg még képes némi regenerálódásra.
Az átlagemberekkel kapcsolatban a sportorvos arról számolt be, hogy tapasztalatai szerint sokan nem foglalkoznak a rehabilitációval, de nem tudják azt sem, hogy a kórházakban is számos gyógyítási lehetőséget igénybe vehetnek. Leginkább azonban azzal van a baj, hogy ha el is jönnek a kezelésre, nem csinálják végig a "kúrákat". Természetesen egy élsportoló, aki ebből él, nem hagyja abba a terápiákat, ezért is érhető el náluk jobb eredmény orvosi szempontból is.
