A felfázás az egyik leggyakoribb egészségügyi probléma a nőknél, valószínűleg nincs is olyan a gyengébbik nem képviselői közül, aki ne ismerné ezt a betegséget. Én is rengeteget hallottam, olvastam, sőt – szakmámból kifolyólag – írtam róla, de sokáig el tudtam kerülni, hogy nálam is kialakuljon. Aztán persze engem is utolért a baj.
Velem ez úgysem…
Pár héttel ezelőtt, egy keddi napon tűnt fel, hogy a szokásosnál gyakrabban kell pisilnem, ráadásul úgy éreztem, akármeddig ülök a vécén, nem tudom rendesen kiüríteni a hólyagomat. Utóbbi különösen zavaró volt, mert tulajdonképpen egész nap vizelési ingerrel küzdöttem, függetlenül attól, hogy hányszor látogattam meg a mellékhelyiséget.
Eszembe jutott, hogy talán felfázhattam (bár százszázalékosan nem hittem benne, mert ott motoszkált bennem a gondolat, miszerint „velem ez úgysem történhet meg”), úgyhogy a biztonság kedvéért elkezdtem sok folyadékot inni. Tudtam, hogy ez ilyenkor segíthet. Másnapra szinte teljesen elmúltak a kellemetlen tünetek, ezért azt hittem, vaklárma volt az egész.
Csütörtökön aztán újult erővel tört rám a gyakori pisilés és a folyamatos, sürgető inger, és most már nem volt kétségem afelől, hogy ez felfázás . Ismét megnöveltem az elfogyasztott folyadék mennyiségét – a víz mellett gyógyteákat is ittam –, és beszereztem a patikából egy olyan készítményt, amelyet kifejezetten a felfázás korai tüneteire ajánlanak. Arra szintén nagyon figyeltem, hogy ne tartogassam a vizeletemet, hiszen a pangás kedvez a kórokozók szaporodásának. Minden igyekezetem ellenére estére a vesék környékén is elkezdtem érezni valamit, de nem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan mit. Az biztos, hogy fájdalomnak még távolról sem lehetett nevezni.
Pénteken az előző naphoz képest nem változott az állapotom, szombaton viszont egészen estig szinte teljesen jól voltam. Ettől függetlenül folyamatosan kúráltam magam. Este pedig visszatért a vesék környékén érezhető „furcsaság”, és lassan, de biztosan fájdalommá erősödött. Ez már megijesztett: féltem, hogy nem tudtam kordában tartani a felfázást, és a kórokozók elérték a veséket is.
A sürgősségi, és ami utána jött
Vasárnap délre olyan kínzó lett a fájdalom, hogy csak sírni és feküdni tudtam, így elmentünk a Honvédkórház Sürgősségi Centrumába (SBO). Szerencsére nem kellett sokat várnom: a triázs és a betegfelvétel után sürgősnek minősítették az esetemet, és rövid időn belül behívott az orvos. Kikérdezett a tüneteimről, meghallgatta a szívemet, tüdőmet, és áttapintotta a hasamat is. Azt mondta, szinte biztos, hogy felszálló húgyúti fertőzésről van szó, de mivel a hasam jobb oldala kifejezetten érzékeny volt a nyomásra, a vakbélgyulladást sem lehetett kizárni. Elküldött hasi és kismedencei ultrahangra, és vizelet-, illetve vérvizsgálatot is kért.
Az ultrahangon sajnos nem tudták látótérbe hozni a vakbelemet, ám ezenkívül mindent rendben találtak. A véreredményemmel sem volt probléma, a vizeletem azonban a vizsgálati eredmények alapján zavaros volt, és genny jelenlétét is igazolták. A diagnózis végül urocystitis lett, ami a húgyhólyag elhúzódó (krónikus, idült) gyulladását jelenti. Az orvos antibiotikumot írt fel, és azt tanácsolta, igyak és pihenjek sokat. A vakbélgyanú miatt ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ha riasztó tüneteket észlelek, menjek vissza a sürgősségire.
Hétfőre valamivel jobban éreztem magam, de még mindig csak feküdni tudtam. Este ugyanakkor megint szinte elviselhetetlen vesetáji fájdalmam lett – jóval kínzóbb, mint az, amivel bementünk a sürgősségire –, én pedig pánikba estem, hogy mégsem hat az antibiotikum, és vakbélgyulladásom van. Már készültünk arra, hogy hívjuk a mentőt, de a fájdalom érdekes módon elég hamar megszűnt, és ilyen vehemenciával szerencsére később sem tért már vissza.
Az antibiotikumot öt napig kellett szednem, és bár ez alatt az idő alatt folyamatosan enyhültek a tüneteim, nem múltak el teljesen. Frusztrált a dolog, nem tudtam, mennyire normális, hogy a kúra után még nem vagyok panaszmentes. Végül úgy döntöttem, elmegyek vér- és vizeletvizsgálatra, de mire elérkezett a vizsgálat napja, újra tökéletesen éreztem magam, és az eredmények – amelyekkel kapcsolatban konzultáltam a háziorvosommal – is megerősítették, hogy meggyógyultam.
Azóta is sokat gondolkozom, mit kellett volna másképp csinálnom annak érdekében, hogy ne alakuljon ilyen rémálomszerűen a helyzet. Talán, ha még hamarabb orvoshoz fordulok…de sajnos a hullámzó, hol megjelenő, hol elmúló tünetek hamis biztonságérzetbe ringattak. Mondanám, hogy legközelebb majd okosabb leszek, de remélem, hogy nem lesz legközelebb. Azt ugyanis egy életre megtanultam: a felfázás nem játék.
