Az ápolói hivatás megbecsülése érdekében nyilvánította az Országgyűlés 2014-ben a magyar ápolók napjává február 19-ét. Ezen a napon született 1817-ben Kossuth Zsuzsanna , Magyarország első országos főápolónője, Kossuth Lajos legkisebb húga. Érdemei közé tartozik egyebek mellett, hogy az 1848-49-es szabadságharc idején a tábori kórházak főápolónőjeként megszervezte a sebesültek ellátását. Munkája eredményeként néhány hónap leforgása alatt 72-vel nőtt a tábori kórházak száma, továbbá felhívására számos nő állt önkéntesként ápolónőnek. Igen fiatalon, alig 37 évesen hunyt el 1854. június 29-én. Ekkor már száműzetésben élt New Yorkban. Az idei év Kossuth Zsuzsanna születésének 200. évfordulója alkalmából Kossuth Zsuzsanna-emlékév is.
Vizes sóska és rizs
"Ugyan nem túl régóta tartjuk a magyar ápolók napját, de nagyon fontos ez számunkra. A lelkünknek egy kis erősítést jelent, hogy ilyenkor ránk irányul a figyelem. Kedves kezdeményezésnek tartom ezt, a mindennapi nehézségek közepette ez a nap egy kis fénypont a mi életünkben" - fogalmazott az apolono.cafeblog.hu szerzője. Elmondta, szép, de megterhelő feladat nap mint nap a Kossuth Zsuzsanna által megkezdett utat követni. A rossz kórházi körülmények és a létszámhiány egyaránt megnehezítik az ápolók munkáját, sőt, olykor az eszköztelenség miatt csak a kreativitásukra támaszkodhatnak egyes ápolási feladatok ellátása során. Hozzátette, mindezeken túl a lelki nehézségekkel való küzdelem is igazán embert próbáló feladat.
"Ezzel minden ápolónő találkozik, és mindenki másként dolgozza fel. A lelki világunk teljesen más pár év után. Ezen a pályán kizárólag azok tudnak hosszabb távon megmaradni, akik erre születtek. Legtöbbször csak tragédiával, elkeseredettséggel, reményvesztettséggel, riadtsággal, tehát csupa-csupa negatív érzéssel találkozunk az emberek részéről, és nekünk kell ilyenkor egy kicsit pozitívnak lennünk. Sok olyan kollégánk is van, akiket mindez felőröl lelkileg az évek során, ezért képtelenek maradni. Empatikusnak kell tehát lennünk, ez a legfontosabb, de nem szabad magunkhoz túlságosan közel engedni a betegeket" - mutatott rá a tapasztalt ápolónő.
Kitért rá, a megbecsülés hiánya általános probléma, ami jelentős részben a körülményekből adódik: "én szégyellem magam a beteg előtt, ha arra panaszkodik, hogy kényelmetlen az ágya, hogy rozoga az éjjeli szekrénye, hogy már harmadik napja csak vizes spenótot kap enni rizzsel, vagy éppen hat másik beteg előtt kell elvégeznie a dolgát a szobavécén. Holott ezekről a dolgokról nem mi tehetünk, de mivel mi találkozunk a betegekkel, ezért nekünk mondják el. Ilyenkor mindenért a nővért a hibáztatják, ami természetesen rosszul esik, hiszen mi is szívesen tennénk a jobb körülményekért, de nem tudunk. Azt látom, hogy nagyon sok fiatalnak célja, hogy nővér legyen , de hiába elhivatottak, mert hamar elvehetik a lelkesedésüket a körülmények, valamint az, ha nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy a munkájukat zökkenőmentesen végezzék."
Az ápolónő elmondta, az sem segít a helyzeten, hogy a médiában rendszerint csak a negatív hírek és esetek kapnak publicitást. Eközben a társadalom nem látja, milyen nehéz körülmények között kell dolgozniuk, és sokszor a betegek sincsenek belátással, ha megvárakoztatják őket. Fennakadások azonban könnyen előfordulhatnak egy olyan közegben, ahol például éjszakára csupán 3-4 nővér jut 50-60 teljes ellátásra szoruló páciensre. "Hiányzik az emberközpontú ápolás. Gyakran vagyunk rohanásban, így sokszor nincs idő arra, hogy leüljünk a beteghez, akinek pedig szüksége lenne arra, hogy a lelkével is foglalkozzunk. Nagy nehézsége ma ennek a hivatásnak, hogy nem mindig tudunk igazi ápolónők lenni, mert túl kevesen vagyunk" - hívta fel a figyelmet.
Az elhivatottság ad erőt
Kitért rá, a helyzet külföldön sem sokkal jobb, mert bár a pénzügyi viszonyok jobbak Nyugat-Európában, az immár ott dolgozó egykori kollégái azonban szintén a megbecsültség hiányára panaszkodnak. Az ápolónő határozott nemmel válaszolt arra a kérdésre, elgondolkozott-e már azon, hogy például a jobb fizetés reményében országot vagy szakmát váltson. "Szeretem a magyar embereket, a hazámat. Nem tudnám elképzelni, hogy ne magyar hangot halljak, ha ellátok egy beteget. Véleményem szerint semmitől sem esek el azáltal, hogy itthon maradok. A hivatásom az életem: harminc éve nővér vagyok, nem is tudnék mást csinálni" - hangsúlyozta.
Meglátása szerint nagyon nehéz helyzetben van a magyar egészségügy, és azok tartják életben, akik a mai napig maradnak és dolgoznak benne. Ennek hátterében pedig az elhivatottság áll motivációként. "Az ír felül minden negatívumot, hogy közben képesek vagyunk tenni valamit a beteg emberekért. Aki ma Magyarországon nővérként dolgozik, csupán ebből meríthet erőt. Pedig nagyon szép szakma ez. Az eddigi pályám során végig nehéz osztályokon dolgoztam, de nem égtem ki benne, mert minden nap kapok valami újat, valami érzelmi pluszt a betegektől. Egy-egy ölelés és köszönet többet ér mindennél" - hívta fel a figyelmet a népszerű blogot vezető ápolónő.
