Frederick Banting 1891. november 14-én született egy ontariói farmon, ír bevándorlók öt gyermeke közül a legfiatalabbként. Katonai pályára készült, de gyenge látása miatt elutasították. Amikor nagykorú lett, az apjától 1500 dollárt, egy lovat és egy kocsit kapott, akárcsak a testvérei, ám míg ők földet vettek a pénzből és gazdálkodni kezdtek, ő a tanulmányaira költötte a szülői ajándékot. 1911-ben beiratkozott a torontói egyetemre, teológiát kívánt tanulni, ám egy évvel később átpártolt az orvostudományokhoz. Az első világháborúban több ezer kanadai harcolt Európában, és Banting is jelentkezett a hadseregbe, méghozzá annak egészségügyi hadtestébe, azonban a felettesei visszaküldték az egyetemre, végzett orvosként ugyanis nagyobb hasznát tudták venni a fronton. Banting sebészként dolgozott a következő években, nagy tapasztalatra tett szert, hősiességéért pedig több kitüntetést is kapott.
1920-ban Banting megnyitotta saját orvosi praxisát az ontariói Londonban. A helyzete egyáltalán nem alakult rózsásan: voltak olyan időszakok, melyekben szinte az egyetlen bevételi forrása az volt, hogy receptre írt fel alkoholt a „rászorulóknak” (és a szesztilalom idején ez egyáltalán nem számított szokatlannak). Banting kétségbeesetten szeretett volna több bevételre szert tenni és családot alapítani, így megpályázott egy orvosi állást egy expedícióban, előadásokat tartott és sebészként dolgozott egy gyermekkórházban. A kutatás nem nagyon érdekelte, bár a cukorbetegség gyógyítása foglalkoztatta, mert egy iskolai jó barátja a betegség miatt veszítette el az életét. Egy este egy orvosi szaklapban talált egy (saját bevallása szerint meglehetősen unalmas) cikket a hasnyálmirigyről és a diabétesz lehetséges gyógyításáról. Az írás egy amerikai patológus, Moses Barron műve volt, aki a Minnesotai Egyetemen dolgozott. Barron írt a hasnyálmirigykő egy ritka esetéről, amellyel egy rutinszerű boncolás során találkozott.
Észrevette, hogy miközben minden acinus sejt (amely az emésztőenzimeket állítja elő) elsorvadt, a sziget sejtjei (amelyek a hormonokat termelik) épek maradtak. Ez a megfi gyelés sarkallta arra, hogy kutatni kezdje a hasnyálmiriggyel kapcsolatos szakirodalmat. Felfedezte, hogy felismerése egybecseng a kísérletekkel, amelyekben a hasnyálmirigy vezetékeit szándékosan elzárták elkötés vagy elvarrás révén. Azon az éjjelen Banting „megálmodott” egy lehetséges kiutat a betegségből. Az elképzelés lényegében a következő volt: „ha a hasnyálmirigy vezetékeit elkötik, a hasnyálmirigy acináris szövetét pedig hat héten keresztül engedik pusztulni, kiküszöbölhető az emésztőenzimek zavaró jelenléte, és izolálni lehet a Langerhans-szigetet, valamint annak nehezen kinyerhető szekrétumát. Ez a kiválasztott anyag, megfelelően megtisztítva,képes enyhíteni a diabétesz tüneteit állatokon.”
Banting felkereste a fiziológia egyik leghíresebb kanadai professzorát, Dr. J. J. R. MacLeodot, elmondta neki az elméletét és támogatását kérte a kutatásaihoz. MacLeod azonban nem bízott benne, tudta, hogy nincs kutatói tapasztalata és a habitusa sem volt kutatóhoz méltó: Banting „feszélyezetten viselkedett és összefüggéstelenül beszélt. Olyan idegesnek tűnt, hogy még leülni sem akart. Ehelyett fel-alá járkált az irodában, és a kezét tördelve beszélt, tőmondatokban, hadart, és miközben egy-egy mondat felénél megállt, mogorván maga elé meredt, majd egészen máshol folytatta. Inkább úgy beszélt, mint egy sürgős esethez bemosakodó sebész, és nem úgy, mint egy megfontolt kutató.”
MacLeod végül engedélyezte, hogy Banting használja a laboratóriumát a nyári szünet nyolc hete alatt, és egyik tanítványának, dr. Charles Bestnek is bemutatta – végül ők ketten sikeresen izolálták az inzulint, és (bár botrányoktól övezve) 1923-ban a Nobel-díjat is megkapták.
Bár Banting évek óta udvarolt egy Edith Roach nevű hölgynek, egyszer azt írta: a házasság és a kutatói munka nem férnek meg túl jól egymás mellett. Ennek ellenére Banting igen kapós agglegénynek számított, különösen az inzulin felfedezésével elért sikerei után. Edith azonban halogatta az esküvőt, többször küldte el, majd édesgette vissza magához a fiatal orvost. Nem meglepő, hogy hamarosan újabb jelölt jelent meg a színen: Marion Robertson, a torontói kórház gyönyörű és ambiciózus röntgenasszisztense. Banting és Miss Roach kapcsolatát azonban nem volt egyszerű befejezni, hiszen évekig jegyben jártak. Végül 2000 dollár fájdalomdíj és a gyémánt eljegyzési gyűrű jelentette a megoldást. Marion és Banting végül 1924-ben házasodtak össze, egy gyermekük született, William. A viharos házasságnak végül 1932-ben lett vége.
Banting fiatal ember volt, és bár a barátai úgy gondolták, bűntudata van rosszul sikerült, botrányba fulladó házassága miatt, hamarosan újra rátalált a szerelem, a nála közel húsz évvel fiatalabb Henrietta Ball személyében. Henrietta maga is kutatóorvos volt és később szép karriert futott be, mint nőgyógyász és rákkutató. 1938-ban házasodtak össze, ám a házasságuk hamarosan véget ért.
Az inzulin tömeggyártását még megérhette Banting, aki karrierje csúcsán halt meg. Élete utolsó éveiben egyre jobban foglalkoztatta a repülés, különösen a katonai pilóták egészségügyi ellátása. Mikor egyértelművé vált, hogy a Brit Birodalom és Németország háborúzni fog , Banting (immár kapitányi rangban) az elsők között jelentkezett újra a hadseregbe. Míg az új egyenruhája meg nem érkezett, az első világháborús öltözékét viselte. 1941. február 21-én Banting egy amerikai bombázó fedélzetén Angliába tartott, ám röviddel a felszállás után, Újfundland partjainál lezuhant. Bantingnak még volt annyi ereje, hogy ellássa a pilóta sebét és ezzel megmentse az életét, mielőtt belehalt saját sérüléseibe.
HUDBT00213
