Duzzadt, elnehezült, fájó lábak, kidudorodó erek, csúnyán elszíneződött bőr – aligha kell bárkinek is bemutatni a visszeresség rettenetes tüneteit, amelyek hallatán nyilvánvaló, hogy akit már érintenek, szívesen megtenne bármit a panaszok megszüntetése érdekében. Akit pedig még nem, az a megelőzésért. Persze van, amin tudunk változtatni, és vannak olyan tényezők is, amelyekre nincs érdemi befolyásunk. Utóbbi kategóriába esnek a felmenőinktől örökölt genetikai tulajdonságaink is. Tekintve, hogy a visszérbetegség kialakulásában fontos szerep jut a genetikai hajlamnak, vajon mindez azt jelenti-e, hogy jobb híján csak beletörődni lehet abba, hogy előbb-utóbb megjelennek lábainkon a visszeres elváltozások? Nos, azért a helyzet közel sem ennyire egyszerű és sötét.
Mi okozza a visszeres panaszokat?
A visszérbetegség, ahogy az elnevezés is mutatja, a visszereket, avagy a vénákat érintő megbetegedés. Ezek az erek felelősek azért, hogy a szövetektől elszállítsák a "használt", széndioxidban dús vért. A szív felé vezető úton azonban a nyomás egyre csökken, sőt, a visszereknek a gravitáció hatásával is dacolniuk kell. Hogy a vér így se áramoljon visszafelé bennük, azt a visszerek rugalmas, erős fala és a bennük található billentyűk teszik lehetővé, kiegészülve a szív szívóerejével és az ereket övező izmok pumpafunkciójával. Jól látható tehát, mennyire központi szerepet töltenek be a vénabillentyűk az egészséges véráramlásban. Csakhogy előfordul, hogy képtelenné válnak feladatuk megfelelő ellátására. Ilyen esetekben pedig a vér pangani kezd – anatómiai okokból főként az alsó végtagokban – a vénákban, fokozatosan kitágítva, meggyengítve azok falát. A szövetekből nem kellő ütemben elszárított méreganyagok állandó gyulladást provokálnak, amiből ödéma, vizenyő alakul ki – magyarán kialakul a jól ismert lábdagadás.
Mindez egyrészt az öregedés műve: az életkor előrehaladtával eleve veszíthetnek rugalmasságukból a vénák, és a vénabillentyűk sem tudják már olyan hatékonyan a visszaáramló vér útját állni, mint fiatalon. Ezzel együtt a vénás rendszer gyengesége bizony nagyrészt genetikai eredetre vezethető vissza. Ki kevésbé, ki jobban fogékony ugyanis a visszerességre, függően attól, hogy milyen géneket örökölt szüleitől. Mégsem törvényszerű, hogy akinek a felmenői visszérbetegséggel küzdöttek, maga is elkerülhetetlenül saját bőrén tapasztalja majd a problémát. Annál is inkább, mert életmódunk szintén nagy súllyal esik latba a kockázati tényezők között. Egyszersmind ez az a pont, ahol némi tudatossággal közbe tudunk avatkozni.
Jól ismert, hogy minden olyan tényező, amely a meglévőn túl további terhet ró a vénákra, nagyban fokozza a visszeresség rizikóját. Ilyen például az állandó ücsörgéssel vagy állással járó munkavégzés, hiszen ilyenkor nemcsak a gravitációval kell kitartó küzdelmet folytatnia a gyűjtőereknek, de még az izmok jótékony pumpafunkciója sem érvényesül a fizikai inaktivitás következtében. Szintén megterheli az ereket az elhízás, de még olyan tényezők is súlyosbíthatják a helyzetet, mint nőknél a talp és a boka mozgását korlátozó magassarkú cipők viselése, valamint a dohányzás, amely közvetlenül károsítja a vénákat. Ha rendszeres testmozgással, egészséges táplálkozással, kényelmes lábbelikkel, a dohányzás elhagyásával, valamint munka közben rendszeres szünetekkel elejét tudjuk venni a felsorolt problémáknak, úgy a visszerességre való genetikai hajlam is kevésbé mutatkozik majd meg.
Ez segíthet a visszeres panaszokon
Az említett megelőzési eszközök egyébként nem csupán prevenciós célokat szolgálnak, hanem a már meglévő visszeres panaszokat is segítenek enyhíteni. Hasonlóképpen hasznos a fájdalmak csillapításában a kompressziós harisnya viselése, amely az érfalak elvesztett feszességét pótolja valamelyest, és a lábak felpolcolása, amikor csak otthon az ágyban fekve pihenünk napközben vagy az esti órákban. Vény nélkül kapható gyógyszereket szintén bevehethetünk e célra: a diozmin és heszperidin hatóanyagú készítmények gátolják a vénák tágulását, illetve javítják a hajszálerek ellenállását. Előrehaladott, illetve az otthoni kezelésre nem reagáló panaszok esetén ugyanakkor feltétlenül érdemes orvoshoz fordulni, aki szükség esetén további gyógyszeres terápiát vagy műtéti beavatkozást is javasolhat.
