Súlyos biciklis balesetet szenvedett két és fél évvel ezelőtt, és azóta is komoly szorongással küzd az az olvasó, aki a The Guardiannak írt levelet, hogy tanácsot kérjen a félelme leküzdéséhez. Mutatjuk, mit javasolt neki a klinikai pszichológus.
„A biciklim közelébe sem tudok menni”
Ahogy az a levélíró beszámolójából kiderült, balesete során több csontja is szilánkosra tört, és helyreállító műtétre, illetve fémlemezek beültetésére is szüksége volt. Az őt ellátó sebész állítólag azt mondta, hogy egy 10-es skálán 10-re értékeli a törések súlyosságát. Nem csoda tehát, hogy a szokásosnál jóval több ideig hagyták fenn rajta a gipszet, majd több hónapnyi gyógytorna is kellett ahhoz, hogy újra úgy tudjon mozogni, mint a sérülései előtt. A nagyobb baj azonban az, hogy – ahogy az érintett fogalmazott – a testi hegek mellett lelki sérülései is lettek, ezek viszont nehezebben gyógyulnak.
Egyszerűen nem tudok visszaülni a biciklimre. Szeretnék újra tekerni, különösen azért, mert csökkenteni akarom a károsanyag-kibocsátásomat, ugyanis egy olyan városban élek, ahol nem túl jó a tömegközlekedés. Azonban a biciklim közelébe sem tudok menni anélkül, hogy ne kezdjen el kalapálni a szívem. Mit tegyek?” – kérdezte végül.
„Fokozatosan kell szembenézned a félelmeddel”
A levélírónak a The Guardian egyik szerkesztője, Annalisa Barbieri válaszolt, aki dr. Justine Bush klinikai pszichológussal is konzultált, hogy a lehető legjobb tanácsot adhassa olvasójának. A szakember gyakran foglalkozik a levélben ismertetetthez hasonló helyzetekkel, és úgy véli, a tanácsot kérő illető valószínűleg súlyos poszttraumás stresszel, vagyis PTSD-vel küzd – bár azért megjegyezi, hogy egy levél alapján azért nem lehet korrekt diagnózist felállítani.
PTSD esetén a traumatikus eseménnyel kapcsolatos emlékeink nem ugyanúgy rögződnek, mint a hagyományos emlékek. Amikor egy traumatikus emlékre gondolunk, újra átéljük az eredeti borzalmakat és félelmeket, és gyakran jelentkezik fokozott izzadás, erőteljes szívdobogás és pánik is.
A PTSD egyik kulcsfontosságú jellemzője az elkerülés. Ez azt jelenti, hogy ösztönösen kerülsz mindent, ami a történtekre emlékeztet, és gondolkodni vagy beszélni sem szeretsz róla. A tény azonban az, hogy túlélted a balesetet, tehát bizonyítottad, mennyire ellenálló vagy” – mutatott rá dr. Bush.
Barbieri és Bush egyetértett abban, hogy a levélírónak sokat segíthetne egy PTSD-re specializálódott szakember. Amíg azonban megtalálja a megfelelő segítőt, egyedül is tehet néhány apró lépést.
„A fokozatos expozíció lényege, hogy apránként szembenézünk azzal, ami pánikot kelt bennünk. Haladj nagyon lassan, de minden nap csinálj valamit. Kezdheted azzal, hogy hosszabb ideig nézegeted a bringádat, kihozod a garázsból, de egyelőre ne ülj fel rá. Utána jöhet a fel- és leszállás, de még mindig ne indulj el. Majd és nagyon biztonságos helyen tekerhetsz egy rövid ideig. Fokozatosan építgesd egymásra a téglákat, de ne ess túlzásba és ne siesd el! Ha újra és újra megteszünk valamit, az önbizalmat épít, ám amikor az önbizalom elszáll, teljesen elölről kell kezdenünk mindent” – tanácsolták.
Ha egy kisgyereket próbálnánk megtanítani biciklizni, valószínűleg magától értetődőnek éreznénk, hogy védőfelszerelést adjunk rá a komoly sérülések megelőzése érdekében. Közben viszont mi, felnőttek már közel sem tartjuk olyan fontosnak a bukósisak használatát. Ez a történet azonban remélhetőleg sokakat ösztönöz majd arra, hogy mégis vásároljanak maguknak egy bukósisakot.
