A jelenlegi legfrissebb adatok szerint 273 budapesti és 35 vidéki oktatási intézményt ért fenyegetés szerte az országban január 23-án. A rendőrség közveszéllyel fenyegetés bűncselekmény miatt rendelt el nyomozást.
Első hallásra talán egy technikailag már erősen felvértezett 21. századi
tinédzser csínye merült fel, ez a kép hamar árnyalódott.
Magyarországon
a félelem és a gyors, határozott intézkedések miatti megnyugvás együttes
hatása érte mind a gyerekeket, mind a szülőket. Bár hazai viszonylatban (szerencsére) nem
mondható gyakorlottnak egy ilyen helyzetben a lakosság, a
legokosabb, ha felvértezzük magunkat információkkal. Talán így elkerülhető,
hogy egy szülő féltő védelme a gyereke miatt átalakuljon általános rettegéssé.
Vicces vagy traumatikus? Nem mindegy.
„Mindenképpen traumáról beszélhetünk, ez nem kérdés. – fejti ki a HáziPatika által megkérdezett szakértő, Dr. Mészáros Gergely gyerekpszichiáter és pszichoterapeuta. "Egy átlag bombariadó is lehet traumatizáló, ami ritkán történik Magyarországon, és többnyire diákok állnak mögötte. Ezt a helyzetet rutinként oldják meg mind a pedagógusok, mind a diákok. De egy ilyen összehangolt akció, ahol azt hallják, hogy más iskolákban is ez történik, mindenképp, hiszen hiába nem volt konkrét tragédia, az ilyesmi alapjaiban rengeti meg a biztonságérzetet. Az elkövetőknek vélhetően épp e hatás elérése a célja."
Látható, hogy komolyan vették a történéseket, főleg a szülők. A pedagógusok megint más szemmel látják, a gyerekek pedig többnyire tréfát csináltak belőle. Felnőttként tudjuk, hogy a mai világban bármilyen terrorfenyegetettségnek nagyjából bármikor ki vagyunk téve. Magyarország egy relatíve szerencsés ország, mert itt nagyon ritkán történik ilyesmi, vagy inkább soha" - hangsúlyozta a pszichológus, aki szerint jelentős különbségekről beszélhetünk a tekintetben, hogy kire hogyan hat egy ilyen esemény. Vannak, akik természetesebben is ellenállók egy traumával szemben, mert felnövekedésük során hatékonyabb megküzdési stratégiákat fejlesztettek ki az efféle szorongást kiváltó helyzetre, és vannak a sérülékenyebb csoportok. Ebben mind biológiai sérülékenységnek, mind lélektani tényezőknek, de akár annak is szerepük van, hogy mikor milyen élethelyzetben éri a traumatizáló hatás az embert. Arra érzékenyeknél – szélsőségesebb esetben – akár PTSD kialakulásához vezethet egy ilyen esemény.
"Bár az előzetes pszichiátriai zavar fennállása statisztikailag növeli a PTSD (poszttraumás stressz szindróma) kialakulásának kockázatát, a sajátos nevelési igényű gyermekek körében is órási különbségek lehetnek. El tudok képzelni például olyan ADHD-val élő gyermeket is, aki egyébként is érzelmileg bizonyos megrázkódtatásokat könnyebben vesz az életben, mert egyszerűen túl gyorsan elsiklik felette, nem érinti meg olyan mélyen egy ilyen esemény, de ennek az ellenkezőjét is. Ugyanígy, ha maradunk a nem neurotipikus fejlődésmeneteknél, az autizmus spektrumzavarban szenvedőknél szintén el tudom képzelni, hogy van, aki számára egy ilyen esemény megrázóbb, és van, aki számára kevésbé megterhelő, mint egy neurotikusan fejlődő embernek. Akik viszont valamilyen érzelmi zavarban (szorongásos, hangulati zavarok) érintettek, nem érzik a saját környezetükben kellő biztonságban magukat, minden érzelmi megrázkódtatásra nehezebben reagálhatnak, így erre is.
A traumák nagyon-nagyon különbözőképpen hatnak ránk, és egy adott ember esetében is millió tényezőtől függhet; az adott élethelyzettől, lelkiállapotától, attól, hogy ő mennyire érzi éppen stabilnak magát az életében... és még sorolhatnám" - mondta Dr. Mészáros Gergely.
Hozzátette: a biológiai sérülékenység mellett a pszichológiairól is beszélni kell. Ha egy gyerek vagy felnőtt nem
kapja meg azokat az eszközöket, amikkel mondjuk egy nehéz élethelyzettel meg
lehet küzdeni, és nincs stabil, biztonságos kötődése, akkor a várható reakció
nem kiszámítható.
"Egyértelmű, hogy képezni kellene Magyarországon is olyan pszichológusokat, akik egy esetleges terrorcselekmény esetén megfelelően tudnak segíteni. Mert azt számos tanulmány kimutatta, hogy ilyenkor nem az átélt trauma felidézése, az arról való „beszéltetés” segít, hanem egy támogató, elérhető, semleges attitűd, amiben a szakember jelenléte biztonságot sugároz. Ezt akár az iskolapszichológusok képzésébe, vagy a továbbképzési rendszerükbe, mint új elemet be lehetne építeni.
Világos, hogyha elviccelünk és bagatellizálunk egy ilyen fenyegetést, az se jó, de ha katasztrofizáljuk, az sem helyes.
A pedagógusok és szülők szempontjából pedig azt gondolom, hogy a higgadtság, és az, hogy ezt a lelkiállapotot hogyan lehet megőrizni, kiemelten fontos. A szakemberek adott esetben ezt is segíthetik.”
Mindeközben a közösségi oldalakat, privát chat-csoportokat elöntötték vicces és figyelemfelhívó üzenetekkel, videókkal a diákok és a szülők egyaránt. A TikTok, Facebook, Instagram és más felületeken egymást követték a „helyszíni tudósítások”. Míg néhányan azon keseregtek, hogy náluk bezzeg nem volt bombariadó, vagy éppen „pont most” betegek, addig mások kifejtették véleményüket az eseményekről.
Sutyorgás és örömtánc-videók a közösségi oldalakon
Tófalvy Tamás médiakutató és kommunikációs szakember szerint; „Már általános iskolás kortól kezdődik az a folyamat, hogy közösségimédia-platformokon profiljai vannak a gyerekeknek. Jellemzően már nem a Facebookon kezdik a virtuális tevékenységüket, inkább a Tiktok, Snapchat, és Instagram a jellemző. Az instant messaging szolgáltatások használata általános, főleg a Messengeré, amely viszonylag elterjedt minden korosztályban. De az is fontos körülmény, hogy az iskola elveszi-e a telefonokat vagy sem. Amerikában voltak ezzel kapcsolatos viták – ahol a leggyakoribbak talán az ilyen típusú, és valóban megvalósult cselekmények – arról, hogy ha elvesszük a telefont, akkor az segíthet ugyan az oktatásban, de növelheti is a veszélyhelyzetet, ha nincs lehetőség segélyhívásra sem.
Ha viszont nem jut el elegendő információ a diákokhoz, és nem tudnak a digitális médián keresztül eszmét cserélni, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy különböző – akár nem releváns – hírek is futótűzként terjedjenek. Ez ugyanolyan, mint a sutyorgás a padok között néhány évtizeddel ezelőtt, vagy amikor cetliket küldözgetünk egymásnak.
Az emberek általában akkor hajlamosak pánikolni, ha azt hiszik, hogy valaki átveri őket, félreértenek valamit, vagy valamilyen dezinformációt kapnak. Ezért amennyiben van egy megnyugtató, világos pedagógusi kommunikáció és direktíva, hogy mit kell csinálni, akkor azt feltételezem, hogy a pánik kevésbé valószínű.
Nem csak hergelhetik, akár meg is nyugtathatják egymást a diákok, ha ott van a kezükben egy eszköz, amivel segítséget tudnak kérni, tudnak kommunikálni valakivel a külvilágból. Megfigyelhető, hogy az online kommunikációnak egyre nagyobb része megy át az nyilvános platformokról az instant messaging szolgáltatások, például a Telegram, Messenger, Signal, Instagram direct felé. Vagyis, sok a zártabb információcserére alkalmas digitális tér, zárt csoport, ahol beszélnek egymással.
Én mindig arra próbálom ráirányítani a figyelmet, hogy a digitális tér, és általában a digitális technológiák nem meghatározzák, inkább közvetítik azt, amit az emberek akarnak, vagy csinálnak. Tehát ugyanúgy alkalmasak a félelemkeltésre is, mint arra, hogy jó hatásuk legyen. Vannak az emberi motivációk, vannak a szankciók, amiket egy társadalom meghatároz, és ebben az emberek navigálnak. Ebben pedig vagy gátolja, vagy segíti őket a digitális média.
Ha jobban belegondolunk, ez, hogy valaki több száz iskolának írjon egy ilyen fenyegető e-mailt, az utóbbi tíz-húsz évben technológiailag már lehetséges volt, így bármikor megtörténhetett volna. Hogy ez újra és újra előforduljon, teljes biztonsággal kivédeni nem lehet, arra lehet törekedni, hogy senki ne akarja ezeket az eszközöket ilyen célra használni, illetve arra, hogy ha már megtörtént, a kár a lehető legkisebb legyen. A digitális média, és a digitális technológia csupán egy eszköz, vagy egy felület abban, hogy közvetítse azt az emberi motivációt, nem több és nem is kevesebb.