Ahogy öregszünk, a világ - legalábbis ami a fizikai oldalát illeti - egyre barátságtalanabb hellyé válik. Ahogy a fizikai teljesítőképességünk határai egyre nyilvánvalóbbakká válnak, úgy válnak egyre meredekebbé a hegyek és hosszabbakká az utak. Nem is gondolnánk, de viszonylag egyszerűen könnyíthetünk a terheinken. Egy új kutatás eredményei szerint például nem kell mást tennünk, mint olyasvalakire gondolni, aki megbántott minket, majd megbocsátani neki. Ez a folyamat olyan erőforrásokat szabadíthat fel bennünk, amelyeknek a létezéséről nem is tudtunk - számolt be a kutatásról a The Week magazin.
Amikor az ember haragszik, nem tud megbocsátani, olyan, mintha terheket cipelne, és ez a fizikai életvezetésében is érződik. A megbocsátás könnyíthet ezeken a terheken. Erre a következtetésre két, egymástól független kísérlet elvégzése után jutottak a kutatók.
Az elsőben 46 önként jelentkező egyetemistának azt mondták, hogy két, egymással (látszólag) nem összefüggő feladatot kell majd megoldaniuk. A résztvevőket két csoportra osztották. Az egyik csoportnak az volt a feladata, hogy írjanak egy olyan esetről a saját életükből, amelynek során nagyon megbántották őket, de aztán képesek voltak az illetőnek teljesen megbocsátani. A másik csoport tagjainak pedig egy olyan történetet kellett felidézniük a múltjukból, amelynek során valaki megbántotta őket, és az illetővel kapcsolatosan még mindig negatívak az érzéseik.
A fogalmazási feladat elvégzése után pedig minden résztvevőnek föl kellett mennie egy előre kijelölt útvonalon a közelben fekvő hegyre, és meg kellett becsülniük annak a meredekségét. Az eredmények szerint azok, akik a megbocsátásról írtak, kevésbé gondolták meredeknek a hegyet, mint azok, akik a fennmaradó rossz érzésükről, haragjukról írtak korábban.
A második kísérletben 160-an vettek részt; 72-en az Erasmus Egyetem, 88-an pedig egy szingapúri egyetem hallgatói voltak. A résztvevők egyharmadának arról kellett írnia, hogy valaki megsértette őket, de ők később megbocsátottak az illetőnek. Másik harmaduk arról írt, hogy hasonló helyzetben nem bocsátottak meg az illetőnek. Harmadik harmaduk pedig egy olyan történetet kellett, hogy felidézzen, amelyben nem volt szükség a megbocsátásra.
Ezután a résztvevők egy - az előzőektől független -, fizikai fittséget mérő feladatot is el kellett, hogy végezzenek: egymás után ötször kellett térdhajlítás nélkül felugraniuk. Az ugrásaik magasságát rögzítették; ezen kívül összegyűjtöttek adatokat az általános edzettségi állapotukról, illetve arról, hogy mennyit sportolnak. Az adatok összesítésével kiderült, hogy átlagosan azok ugrottak a három csoport tagjai közül a legmagasabbra, akik korábban a megbocsátásról írtak, illetve, akik olyan történetet idéztek föl, amelyben nem volt szükség megbocsátásra. Annak a csoportnak a tagjai alacsonyabbakat ugrottak átlagban, akik korábban a megbocsátás hiányáról írtak.
A kutatók nem ismerik a mechanizmust, amely az eredmények hátterében állhat, de több feltevésük is van az összefüggésekre nézve. Lehetséges például, hogy az, aki képtelen megbocsátani a támadójának, erőtlennek érzi magát; míg az, aki képes megbocsátani, belső erőről tesz tanúbizonyságot saját maga számára is. Utóbbi lehet az oka a fizikai teljesítmény növekedésének. Az is elképzelhető magyarázat, hogy akik nem bocsátanak meg, magukban rágódnak, ami fölemészti a kognitív erőforrásaikat. Emiatt birkóznak meg nehezebben a fizikai kihívásokkal is.
