Még ifjú mentősként egy belvárosi kocsmába hívtak minket azzal a szöveggel, hogy van ott egy lábsérült. A pincehelységbe vezető lépcső tetején már vártak a helyi önkéntesek, akik borízű hangon figyelmeztettek, lehet, hogy mentős vagyok, de ilyet még úgyse láttam, készüljek fel. Ahogy a lépcső feléhez értem, már láttam is az esetet. Egy mérsékelten józan ember feküdt a lépcső alján, a többiek, és az ő egybehangzó vallomása szerint is a lépcső tetejéről gurult egészen odáig. Most pedig nem tud felállni. Nem lepett meg.
Rendkívül óvatosan közelítettem meg, a vizsgálat pedig a szokottnál is nehezebb volt, lévén, hogy a lépcső alján annyi hely sem volt, mint egy tyúkketrecben. Megnéztem a fejét, semmi. Vállait, kezeit, mellkasát, hátát, csípőjét - minden rendben volt. Ám amikor kihajtogattam a teste alól a lábát, kicsit kiszaladt a vér a fejemből. A lábfeje, úgy ahogy van, cipőstül, zoknistul teljesen vissza volt fordulva. Miután nagy levegőt vettem, tájékoztattam a pácienst, hogy kitört a lába, megyünk a kórházba. Mire ő csak annyit mondott: "Jól van az úgy, mentős úr!"
"Sarokkal a menetiránynak"
Értem én, hogy az alkohol miatt az ember kicsit lazább, de valahogy nem éreztem úgy, hogy haza lehetne engedni ezt az embert sarokkal a menetiránynak. Nem hinném, bármilyen protokoll lehetővé tenné ezt az eljárást. Szóltam a gépésznek, hogy tegyünk rá Kramer-sínt, amit kénytelenek voltunk cipőstül-zoknistul feltenni, ugyanis a legkisebb mozdításra tiltakozott emberünk, a maga finom agresszív módján. Elkezdtük felfelé cipelni a lépcsőn, ám nagyon lassan haladhattunk, mert egyszer csak a férfi felszólított minket, hogy tegyük le. Azt hittem rosszul van, vagy ennyire fáj, de nem. Ahogy leült a lépcsőre, lehajolt a lábához, egyetlen mozdulattal visszafordította, majd elindult felfelé a lépcsőn.
Teljesen ledöbbentünk. Szinte futva értük utol, és könyörögtem, hogy ne menjen így haza, mert örökre lebénulhat . Egy ideig morgott valamit, aztán megállt, és rám nézett. "Te egy nagyon hülye gyerek vagy, hallod!" - állapította meg. "Hogy bénulnék le?!" Azzal felhúzta nadrágszárát, és a zokni felett megláttam, hogy műlába van. Még egyszer megerősítette, hogy hülye vagyok, majd elsántikált az éjszakában. Nem igazán éreztem jogalapot arra, hogy vitatkozzak vele.
Milyen a törés?
Hogy mi a tanulság? A törések látványa sokkoló. Ez mondjuk nem tanulság, de jobb nem jut eszembe. Nem tudom, hogyan lehetett volna máshogy intézni ezt az esetet, de még mindig jobb, mintha tényleg egy 90 fokban elfordult bokával kellett volna elbánni.
Azt ugyebár tudjuk, hogy egy törés alapvetően kétféle lehet : nyílt vagy zárt. Nem tudom - ha őszinte akarok lenni - melyiket tartom ijesztőbbnek. A nyílt törés legalább véres, ott a csontok látszanak. Az ember tudja, hogy törés. Kis sokk, aztán hajrá, takarjuk le valami sterillel, ne mozgassuk, és várjuk a mentőt.
De a zárt törés... Van benne valami nem emberi. Ahogy egy alkar, vagy egy boka, vagy akár egy egész láb képes olyan alakot felvenni, amiről, ha árnyjáték lenne, a legutolsó tippem lenne, hogy emberi végtag. Végtelenül furcsa, rémisztő látvány, nem csoda, hogy a zárt törések látványától könnyebben lesz rosszul egy laikus, mint a nyílt töréstől.
Mindkét esetben a lényeg, hogy ne mozgassuk. A nyílt törést , mint említettem, könnyű felismerni, a bőr át van szakadva, vérzik. Amennyiben ez a vérzés nagyon bőséges, vagy lüktetve spriccel, ezt jelentsük a mentőknek, mert ez közvetlen életet veszélyeztető állapot lehet. A zárt törést nehezebb felismerni. Első jele, hogy ájult emberek veszik körül. Jó, komolyra fordítva a szót: duzzadt, piros, esetleg kékes színű, nagyon fájdalmas (ez igaz a nyílt törésre is), és nagyon rosszul néz ki.
Lehet, hogy csak nekem ijesztőbb látvány egy zárt törés. Talán az a megoldás, hogy nem nézeget az ember töréseket. Igaz, más szakmában ez könnyebb is, mint az enyémben.
A szerző mentőápolóként dolgozik.
