Életünk során egyik olyan szituációból a másikba csöppenünk, ahol nem tehetjük azt, amit szeretnénk, hanem utasításoknak, szabályoknak kell megfelelnünk. Gyerekként a szüleink, kamaszként a tanáraink, felnőttként pedig a munkaadónk, a párunk mondja meg (vagy próbálja megmondani), hogy mit csináljunk. Sokakat ez akkor is zavar és rossz érzésekkel tölt el, ha az illető nem parancsol, csak tanácsol. Seth J. Gillihan klinikai szakpszichológus a webMD -n foglalta össze, mi lehet ennek az oka, és tanácsokat is ad azzal kapcsolatban, mik a megfelelő reakciólehetőségek.
Csorbul az önállóságunk, erőtlennek érezzük magunkat
Mint azt a szakember hangsúlyozta, az akarat, hogy mi irányítsuk a tetteinket, belénk van kódolva - autonómiára, önállóságra van szükségünk. Ez a viselkedésmód egyébként már csecsemőkorban is tetten érhető, és ahogy idősödünk, egyre erősödik, egyre jobban kiforr. Gillihan szerint az autonómia egyike a négy alapvető pszichológiai szükségletünknek, és minél jobban megvalósul, annál több pozitív hozadékkal jár. Az érintettnél csökken például a depresszió vagy szorongás kialakulásának esélye.
Gillihan arra is rámutatott: ha megmondják nekünk, mit csináljunk, erőtlennek, gyengének érezzük magunkat. Ez egy alárendelt pozíció, ami azzal jár, hogy kevesebbet kapunk a vártnál. Az erő egyébként az irányítás , a kontroll képességét is jelenti, vagyis ha nem szabad akaratunkból cselekszünk, úgy érezhetjük, kikerült a kezünkből a gyeplő. Ez megmagyarázhatja, sokan miért kezdenek el akkor is ellenkezni, ágálni, ha tisztában vannak vele, hogy az adott szabály, utasítás logikus, szükséges. Hogy aktuális példával éljünk, sokaknál ilyen reakciót vált ki a koronavírus-járvány miatt itthon bevezetett kötelező maszkviselés a tömegközlekedési eszközökön, boltokban.
Sokan érezhetik úgy, hogy újra gyerekszerepbe kerülnek az utasítások által. Amikor fiatalabbak vagyunk, szüleink, tanáraink szabályozzák az életünket, és bár ez így van rendjén, az irányítás bizonyos esetekben terhes lehet. Nem véletlen, hogy a gyerekek alig várják, hogy felnőjenek, és a "maguk urai legyenek". Vannak olyanok is, akik kritikának fogják fel azt, ha valaki meg akarja mondani nekik, mit csináljanak: ilyenkor ugyanis vagy abba kell hagyniuk azt, amit csináltak, és máshogy kell folytatniuk, vagy olyasmire kell vállalkozniuk, amit addig nem csináltak. Ez sérti az egónkat, azt a vágyat, hogy mindig nekünk legyen igazunk.
Ha utasítást kapunk és szabályoknak kell megfelelnünk, nehéz eldönteni, mikor lesz vége az egésznek, mikor csinálhatjuk újra azt, amit szeretnénk, magyarázza Gillihan. Ilyen esetben félelem tör ránk, de nem amiatt, amit kérnek tőlünk, hanem amiatt, hogy nem tudjuk, hova vezet mindez. A koronavírus-járvány ismét remek példa az állítás szemléltetésére: először megszabták, hogy ha tehetjük, maradjunk otthon. Aztán jött a kötelező maszkviselés és távolságtartás. Érhető, ha mindezektől szép lassan elbizonytalanodunk, tanácstalanok leszünk.
Legyünk bölcsek
A fentebb felsorolt okok miatt sajnos könnyű rosszul reagálni arra, ha korlátozzák szabadságunkat. Tiltakozás, dac, duzzogás helyett azonban próbáljunk meg bölcsen viselkedni! Adjunk egy kis időt magunknak, hogy végiggondoljuk, miért is érint minket olyan rosszul, hogy valaki meg akarja mondani nekünk, mit csináljunk. Így rájöhetünk, érdemes-e ragaszkodnunk saját akaratunkhoz. Ha úgy ítéljük meg, hogy igen, nyugodtan, egymásra odafigyelve vitassuk meg az álláspontokat. Ne feledjük viszont: nem mindig az a helyes, amit mi gondolunk!
Mérlegeljük azt is, mennyiben segítheti engedelmességünk más emberek munkáját, életét - bizonyos esetekben a "nagyobb jóért" (ez lehet például a viták, konfliktusok elkerülése, a környezetünk biztonságának megőrzése) célszerű rugalmasnak lennünk. Végül, de nem utolsósorban: felejtsük el az ok nélküli lázadást, és ne hisztériázzunk csupán passzióból! Ez egy olyan rossz viselkedési minta, amellyel fölöslegesen keserítjük meg nemcsak a saját életünket, de másokét is.
