(MTI-Press) - A váratlan haláleset mindig sokkolja az embereket, amint ezt a minap kiváló színművészünk tragédiájakor is érzékelhettük. Az elhunythoz közel állóknál azonban ez a stresszes állapot igen hosszú ideig fennmaradhat, s el is fajulhat. Vagy úgy, hogy az illető maga is belebetegszik, vagy pedig úgy, hogy a történtek miatt igaztalan vádakkal korholja önmagát, vagy a sikertelen egészségügyi személyzetet. Néhány országban emiatt szakorvosok készítik fel az intenzív osztályokon kezelt, súlyos állapotú betegek hozzátartozóit a legrosszabbra, s ha már bekövetkezett a katasztrófa, annak elviselésére.
Statisztikai adatok bizonyítják, hogy egy baleset, vagy váratlan szívroham, agyvérzés után intenzív osztályra szállított, majd ott menthetetlenként elhunyt betegek hozzátartozóinak nagyjából a fele nagyon nehezen fogadja el a hirtelen bekövetkezett, tragikus tényeket. Különösen akkor, ha az intenzív kezelés kezdetén még remény mutatkozik a gyógyulásra.
Sokan állandó lelkifurdalást éreznek, amiért nem vigyáztak jobban társukra, vagy hogy talán nem a legjobb döntést hozták, amikor éppen abba a kórházba szállíttatták őt, ahol nem tudták az életét megmenteni. Másokat fárasztó alvásképtelenség terhel ilyen helyzetben,vagy depresszióba esik, állandó öngyilkosságra késztetéssel. A traumát egyesek pedig úgy vezetik le, hogy az orvosokat és az egészségügyi intézményt támadják, olykor évekig húzódó pereskedéssel is.
Az öregedés végére pontot tevő halálra, vagy a súlyos betegség miatt előre sejthető, kivédhetetlen végkifejletre fel tudnak készülni a hozzátartozók, de a váratlan halálesetet sokan nem képesek feldolgozni. Márpedig az intenzív osztályra kerülők egyötödének élete ott fejeződik be.
A hátramaradottakat sújtó jelenség terjedését tapasztaló szakorvosok ezért több országban megkezdték - a poszttraumális stressznek (baleset utáni feszültségnek) nevezett szimptómák kezeléseként - a hozzátartozók fokozatos felkészítését a gyászuk elviselésére. A Famireas elnevezésű francia orvoscsoport tagjai egy orvos-család konzultáció programot dolgoztak ki és alkalmaznak. A kezelés megkezdése után 12 órával, aztán a harmadik, majd az ötödik napon is találkoznak a hozzátartozókkal, akik már az első alkalommal kapnak egy füzetet,amely az intenzív osztályokon folyó ápolásról, eszközökről, s a kezelés kilátásairól tájékoztat. S meg is kérik őket, hogy mindezt ismertessék a család többi, a programban részt nem vett tagjával is.
A New England-i Medical Journal orvosi folyóirat 2007. évi 356.
füzetében ismertették a Value akronim (Betűnév) elnevezésű metódusukat, ami az előbbi kiterjesztett változata. Az amerikai Craig Lily doktor és Barbara Daly főnővér mindjárt reagált is a folyóirat cikkére és közölték, hogy ők már kevésbé menetrendszerűen hallgatják meg a hátramaradottakat, és soron kívül lehetőséget adnak nekik a saját gondjaik ismertetésére is. Hasonlóan kezelik a hozzátartozók stresszét az Alexandre Lauvette irányította párizsi orvosok, akik a meghallgatásokba bevonják a kórház pszichiáterét is.
Más intézményekben viszont ellenzik e terápiákat, azzal érvelve, hogy a hozzátartozók pátyolgatása nagyon hosszú időre vonja el az amúgyis túlterhelt orvosokat a betegek konkrét gyógyításától. Mindez pillanatnyi orvoshiányt is előidézhet az intézményben. A Value-t alkalmazók szerint viszont ezt bőven ellensúlyozza, hogy a beszélgetések előkészítetten, az orvosoknak is alkalmas időben bonyolíthatók le, így megelőzhető a hozzátartozók hívatlanul, rapszódikusan és sokszor agresszív módon történő megjelenése. De a legfőbb gond: a mindenütt pénzhiánnyal küszködő egészségügy büdzséjét tovább terheli ez az egyébként vitathatatlanul hasznos gondoskodás.
A terápiába bekapcsolódók viselkedését összehasonlították az abban részt nem vevők kontroll-csoportjáéval. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a kezeltek felének egészsége helyreállt, a kezeletlenek pedig sokkal hosszabb ideig, néha életfogytiglan nyögték a mindennapjaikat megnyomorító terhet.
Szűcs József
