Nem tagadom, hogy a mentős munka egyik legkevésbé irigylendő része, amikor olyan beteget kell ellátnunk, aki nem tartja magát az átlagemberekre jellemző alapvető higiéniai elvárásokhoz. Többségük hajléktalan: idejük nagy részét utcán töltik, ott is alszanak. Ilyen körülmények között egyáltalán nem csoda, hogy előbb-utóbb élősködők lepik el testüket. Rühesek, ótvarosak, tetvesek lesznek. De őket is érik balesetek, olykor ők is bajba kerülnek, és alapvetően sokat betegeskednek.
Gyakori problémák: az utcai élet velejárói
Legtöbbször légúti problémák gyötrik őket, de gyakran kell őket kihűlés miatt kórházba vinni, hiszen ennek az életformának szinte törvényszerű velejárója az alkoholfogyasztás, ami bevett módszer arra, hogy az ember ne érezze annyira a hideget az utcán. A mentőben persze levetkőztetjük, megvizsgáljuk őket, és bár gumikesztyű van rajtunk, óhatatlanul is kontaktálódunk.
Mentős körben nem ritka, ha valaki összeszed pár élősködőt, melytől aztán nagyon nehéz megszabadulni. Egyik alkalommal egy viszonylag értelmesnek tűnő, igen választékosan beszélő és káromkodó férfit vittem. Ittas volt, és mivel hideg, késő őszi este volt, nem hagyhattam az utcán. Egyrészről, mert ez nem túl emberséges, másrészről az ittasság jogi értelemben önveszélyeztető állapot. Ha ott hagyom, és mondjuk ittasan kikóvályog egy busz elé, ami halálra gázolja, az én lelkemen szárad. Csakúgy, mintha halálra fagy .
Egy szomorú történet
Ültünk a mentőben, a paraméterei rendben voltak. Láttam, hogy mindkét karja vastagon tele van striákkal. Ezek a bőrön látható világosabb csíkok, amelyek azt jelzik, hogy a bőr rétegei közt épp merre rágcsálja magát a rühatka . Már a látványtól is vakarózni kezdtem. Felbosszantott a dolog: hogyan lehet valaki ilyen igénytelen? Miért nem fürdik? Rengeteg helyen van rá lehetőség, szappant adnak, fertőtlenítő szereket, törülközőt. Nekem ne mondja, hogy ha akarna, nem tudna kicsit tisztább lenni, és persze parazitamentes - gondoltam.
Beszédbe elegyedtünk. "Ha akarnék mosakodni, tudnék" - mondta a férfi, és hozzátette: esetében nem az akarattal van baj. Elmesélte, hogy boldog ember volt - bányamérnökként dolgozott -, a feleségével és a most 6 éves kislányával élt, akit akkor látott utoljára, amikor az járni tanult. Otthagyta a feleségét egy másik nőért, de amikor rájött, hogy hibázott, már nem volt visszaút. Szüntelen önvád kínozta, marcangolta magát, és hogy ne fájjon annyira, inni kezdett . Elég volt pár vállalhatatlan megjelenés egykori családjánál, máris távoltartási végzést adtak ki ellene, később pedig meg már neki nem volt bőr a képén lepukkant állapotban a lánya szeme elé kerülni. A kör bezárult. Egy idő után már nem is fürdött. Nem borotválkozott, a teste tele lett élősködőkkel. Próbált talpra állni, de hamar ráébredt: új élete lehet, de a régi sosem kapja vissza. Pedig neki az kellett.
Amikor nincs boldog végkifejlet
Lelkileg engem is megviselt , amit mesélt. (Ennél az is kevésbé megterhelő, ha egy hajléktalan mondjuk telehányja az autót, aztán kiszáll.) Miután átadtam a detoxikálóban, még sokáig nem tudtam elfelejteni az esetet. Hatására a hasonló helyzetben lévő, kontaktusképes embereket elkezdtem kikérdezni: kinél milyen út vezetett idáig. És fura, de egy ponton mintha mindegyik történet hasonlítana a többire. Mintha a társadalmunk arra lenne berendezkedve, hogyha valaki elkövet egy szarvashibát, akkor ugyan lehet, hogy megszánják, visszafogadják, új lehetőséget biztosítanak - kinek mit -, de a teljes bocsánatra nem igazán van esély. Valamiféle heg mindenképpen marad az eset után, és sokan ezt nem tudják feldolgozni.
Nem mondom, hogy azóta teljesen megértem a hasonló helyzetben lévőket. Még mindig elég kellemetlen, ha valakiből csak úgy hullanak a tetvek a kocsiban. De már nem bosszant. Inkább elszomorít. És arra emlékeztet, hogy én is követtem már el szarvashibát, és ott sem lett ugyanolyan semmi, mint azelőtt, de nekem megadatott a továbblépés, és a heggel való együttélés lehetősége. Talán a szerencsén múlt. Vagy a gondviselésen. Mindenesetre megbecsülöm.
