Nagyon ritkán előfordul, hogy szerzetten vagy veleszületetten, teljesen vagy részlegesen hiányzik a fájdalomérzés képessége. A fájdalomérzet hiánya, az analgézia életveszélyes is lehet, hiszen az illető megsebesítheti magát, elvérezhet a nélkül, hogy észrevenné. Az ilyen betegek halálát könnyen okozhatja sebek elfertőződése nyomán létrejövő szepszis. A részleges analgézia rendszerint szerzett. Nagy valószínűséggel Gaius Mucius Scaevola, a mondahős is részleges fájdalomérzet-hiánnyal járó gerincvelői rendellenességben, syringomyeliában szenvedett. A Rómát ostromló etruszkok vezérét akarta megölni, és ezért halál várt rá. Végül azért kapott kegyelemet, mert Porsenna királyának szívét meglágyította bátorsága, amikor tanúja lehetett, hogy a katona minden további nélkül a tűzbe tartotta a kezét.
A fájdalomhiány ellenkezője, amikor az ember akkor is érez fájdalmat, amikor a testet bizonyíthatóan sem külső, sem belső károsító hatás nem éri. Ez a spontán fájdalom önmagában is betegség, ami kezelést igényel.
Ingerből elektromos jel
Egyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a fájdalomérzékelésben, akár csak a többi érző idegműködéshez is, szükség van egy szenzoros egységre, amely az ingereket felfogja, az inger energiáját az idegrendszer számára feldolgozható elektromos jelekké alakítja, idegekre, amelyek e jeleket továbbítják egy központi feldolgozó egységre, amely nem más, mint a központi idegrendszer. A központ válaszait szintén idegpályáknak, pontosabban azok egyes rostjainak kell közvetítenie a test megfelelő részei felé. Az inger-átalakító működésben részt vehetnek olyan elemek is, pl. a bőrben a hámsejtek, amelyek igazából nem tartoznak az idegrendszerhez, de a feladatot főként az idegrendszer részét képező receptorok vagy idegsejtek szabad idegvégződései látják el. A receptorok és idegsejtek rendes sejthártyával (sejtmembránnal) rendelkező sejtek. Az inger hatására megváltozik a membrán ionáteresztő-képessége, és két oldala között feszültségkülönbség jön létre. Ez a feszültségkülönbség (akciós potenciál) "szalad végig" aztán az idegsejt membránján, és "ugrik át" két idegsejt találkozásának helyén, a szinapszisban. Az akciós potenciál minősége és gyakorisága nem független az inger jellemzőitől (erősség), így a továbbított jel sok fontos információt továbbít a központ felé.
Receptorok
A különböző ingerek felfogására általában különböző receptorok specializálódtak, ami azt jelenti, hogy a legtöbb receptorfélének van "kedvenc" ingere. Némelyik a hőre, másik a nyomásingerre "figyel" leginkább. A fájdalom esetében azonban kicsit bonyolultabb a helyzet, mert egyrészt többféle receptor is részt vállal a fájdalom jelzésében, másrészt, mert a fájdalomérző idegsejteknek nem mindig van olyan "kedvenc" (adekvát) ingere, amelyre a legkisebb az ingerküszöbe.
A fájdalomérzékelésben résztvevő receptorokat nociceptor összefoglaló néven emlegetik. Ezek egy része mechanikai ingerekre érzékeny mechanoreceptor, hőre reagáló termoreceptor, és olyan ún. polimodális nociceptor, amelyeket különféle (hő-, mechanikai, kémiai) ingerek is egyaránt hamar működésbe hoznak. Ezek olyan idegsejtek, amelyek sejtteste a gerincvelőben helyezkedik el, és csak nyúlványának végével, ún. szabad idegvégződésekkel vannak jelen a fájdalomérzékelés helyén.
Kiderült, mennyire jó gazdik olvasóink
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
Nyilván azért e bonyolultság, mert a különböző ingerek között nem határozhatunk meg fájdalomingert. Ezek egyszerűen a természetes ingerek olyan extrém erősségű változatai, amelyek csak akkor keletkeznek, amikor szövetkárosodás vagy annak veszélye áll fenn. Gondoljunk csak a meleg fűtőtestre, aminek télen oly szívesen nekitámaszkodunk, hogy felmelegedjünk. Ha azután nagyon felforrósodik odébb lépünk, mondván "hú, ez már éget". A fájdalomérzékelésben résztvevő termoreceptorok közül egyesek 43 ÚC bőrhőmérséklet fölött, illetve mások 17 ÚC alatt kezdenek riasztani, azaz fájdalmat jelezni. A polimodális nociceptorok is képesek hőre ingerületbe jönni, de csak a normálisnál mintegy százszor nagyobb inger esetén. Nagy valószínűséggel a fájdalmat kiváltó ingerek valamilyen kémiai anyag, kininek, esetleg hisztamin felszabadítása útján érik el drasztikus hatásukat.
A belső szervek, zsigerek fájdalmát általában lassabban és tompábban érezzük, mint a bőrhöz közel keletkezőt, és sajnos sok súlyos betegségről ezért szerez tudomást késve a beteg. A zsigerekben ugyanis kevés a fájdalmat érző receptor. Heves fájdalom keletkezhet ugyanakkor az üreges szervekben, így a gyomor- és bélrendszerben is, ahol a szervek falának feszülésére érzékeny receptorok találhatók.
Útban a központ felé
A receptoroktól a jeleket idegsejtek hosszú nyúlványaiból (axonjaiból) álló idegrostok továbbítják a gerincvelő felé és az agyba.
A különböző fájdalomingereket az idegrendszer kétféle rostrendszere más és más sebességgel vezeti el a központi idegrendszerbe. A gyorsabbik 12-30 m/s-os (A-delta-rostok), a lassúbbik 0,5-2 m/s-os (C-rostok) sebességgel dolgozik. E kétféle rostrendszer párhuzamos működésével magyarázható az a megfigyelés, hogy a fájdalmas inger először éles, jól meghatározható fájdalommal jár, majd ezt követi egy tompább, kiterjedtebb fájdalomérzés. Minden bizonnyal az elsőt köszönhetjük a gyorsan vezető fájdalompályáknak. Ezt támasztja alá az is, hogy minél távolabb esik az agytól a fájdalmas hely, annál jobban meg tudjuk különböztetni egymástól e kétféle fájdalmat.
A központi idegrendszer felé tartva az ingerület első átkapcsolódási helye a gerincvelő hátsó szarva, ami egyben a szabályozásra is módot ad. A receptorok felől csak akkor érkezik az agyba riasztás, ha a fájdalom, illetve az inger erőssége meghalad egy adott küszöbértéket.
Ennek a kapcsolódási helynek köszönhetjük azt a reflexet is, aminek segítségével a fájdalmat okozó helytől hamarabb elrántjuk a kezünket, lábunkat, minthogy annak veszélyessége tudatosulna bennünk, sőt, ha kell, a másik végtaggal meg is támasztjuk magunkat. Ez is a gyors reflexes működés eredménye. Olykor a másodperc tört része is számít. Az ingerület a fajtájától és az erősségétől függően az agy felé is továbbítódik, ezért tudhatjuk tehát, hogy miért is engedtük el a lábast annak ellenére, hogy ezzel így esetleg ínycsiklandó tartalma is kárba veszett.
A fájdalomimpulzusok a gerincvelőből a thalamuszba és az agykéregbe szállítódnak, de úgy tűnik, nem nagyon lehet meghatározni fájdalomközpontokat, az agy számtalan területe részt vesz az érzékelésben. Nyilván azért is, mert a fájdalom érzékelése normálisan soha sem független az érzelmektől.
Érdekes, hogy ha a homloklebenyt idegi kapcsolatainak átvágásával elválasztják a hozzá tartozó kéreg alatti területektől, akkor a beteg érzi ugyan a fájdalmat, de nem tartja kellemetlennek.
Nem vagyunk egyformák
A fájdalom nagysága nem csupán a fenyegető szövetkárosodás nagyságának függvénye. Számtalan tényező befolyásolja, hogy hogyan éljük meg. Annak ellenére, hogy a fájdalomküszöb, azaz a fájdalom érzékelésének küszöbe laborvizsgálatokkal bizonyíthatóan mindenkinél egyforma, a fájdalomészlelési küszöb, vagyis ami fölött az érzést kellemetlennek, valóban fájdalomnak is éljük meg, már nagyon egyéni. A fájdalom-tolerancia küszöb - az a fájdalomerősség, amit már nem tudunk elviselni - függ leginkább a kulturális hatásoktól.
Ennek nagyon jó példája a szülés fájdalomélménye. Közismert például, hogy bizonyos népcsoporthoz tartozó anyák sokkal jobban jajgatnak magzatuk világrahozatalánál, mint más nemzetek leányai. Így aztán adott esetben az etnikai hovatartozás szerinti külön szülőszoba nem a diszkrimináció jele, hanem egyszerűen a praktikum diktálja a kevésbé "jajgatósak" meghitt pillanatainak védelme érdekében. Ugyanez a tény nehezítheti a sürgősségi ellátást is egy balesetnél, ahol nem feltétlenül annak kell előbb segíteni, aki a leginkább jelét adja fájdalmának.
Az egyes népcsoportok, közös kultúrájú embereknél a fájdalom értékelése is változik, az olaszokat csak a fájdalom mihamarabbi enyhítése érdekli, a zsidó ember mögöttes jelentést keres-kutat mögötte.
Természetesen a kulturális hatásokon kívül még számos hatás befolyásolja a szubjektív fájdalomélményt. A tapasztalatok, köztük a nevelés - pl. hogy a szülők annak idején hogyan reagáltak a fájdalomra, az adott helyzet, amiben a fájdalom ér, az érzelmi állapot, hogy ki mennyire szorong vagy tud odafigyelni az őt érő hatásokra. A csatában megsebesült katonák vagy a küzdelembe belefeledkezett sportolók, az izgalmas időszak végéig sokszor nem is vesznek tudomást sérüléseikről, mivel nem éreznek fájdalmat. E stressz-analgéziáról a központi idegrendszer egyfajta gátlással gondoskodik, hogy a kritikus helyzetekben a szervezet a fontosabb feladatokra tudjon összpontosítani.
Legjobban: