Mindenki az igények, vágyak és elvárások hosszú listájával felfegyverkezve indul randevúra. Pontosan tudjuk, mit várunk el a partnerünktől: milyen magas legyen, milyen testalkatú, mivel foglalkozzon, és hogyan öltözködjön. Azt hisszük, ha ezt előre elképzeljük, a lehető legkevesebb nehézség és fájdalom árán alakíthatjuk ki a legjobb párkapcsolatot. Ám ez a fajta, előre eltervezett "casting" valójában lehetetlenné teszi a valódi kapcsolat kialakulását.
Az online társkeresés buktatói
Manapság a randizás kultúráját a teljes káosz jellemzi, ami óriási probléma. A többség úgy vág bele a párkeresésbe, hogy fogalma sincs, hogyan kellene felépíteni egy kapcsolatot. Ehelyett főként az izgalmat, a kémiát vagy azt a bizonyos "szikrát" keresik. Az Igazit. Emiatt válnak egyre többen elkerülővé, távolságtartóvá és mélyen magányossá.
A mai világban a randizással kapcsolatban egy sor olyan kihívással kell szembenéznünk, amelyekről a korábbi generációknak fogalmuk sem volt. Ma már online zajlik a társkeresés, és számtalan alkalmazás ígér szerelmet, vagy legalábbis kapcsolatot. Egy sima jobbra húzás, egy kattintás vagy "like" lett az új módja annak, hogy azt üzenjük valakinek: „Bejössz nekem!”.
Ezeknek a vívmányoknak azonban vannak hátulütőik is: a csalódottság, amikor valaki nem reagál, pedig látta az üzenetet, vagy egyszerűen felszívódik (ghostol). Aztán ott vannak a félresikerült randik, amikor rájövünk, hogy aki ott ül velünk szemben, alig emlékeztet arra a gondosan megszűrt fotós profilra, amelyet online láttunk. Lehet, hogy erős a testszaga, kellemetlen a lehelete, vagy furcsa hangokat ad ki, ami az üzenetekben nem jött át. A legkiábrándítóbb mind közül viszont talán az, amikor napokon, akár heteken át jókat beszélgetünk valakivel, és már-már úgy érezzük, hogy valódi kapcsolat kezd kialakulni – aztán hirtelen csend, és soha többé nem hallunk az illetőről.
Ilyen ma a randizás. Elképesztően kimerítő és teljesen reménytelennek tűnhet, mégis az a szükséges rossz, ami segíthet elérni a célunkat. Emiatt a legtöbben, akik belekerülnek a randik mókuskerekébe, idővel bizalmatlanná, zárkózottá és rideggé válnak. Folyton azon rágódnak, mennyit érnek, mi lesz, ha elutasítják őket, és általában szoronganak. Ez pedig éppen az ellenkezőjéhez vezet, mint amit keresünk: megakadályozza a kapcsolódást.
Az első néhány randi általában fokozott szorongást okoz. A kezdeti találkozásokat főként a másik randiapp-profilja vagy Instagram-oldala alapján kialakított feltételezéseink uralják. A valódi jelenlétet ilyenkor egyrésznyi intellektuális elemzés és kétrésznyi feszült éberség váltja fel. És hogy mit érünk el ezzel? Ahelyett, hogy valóban odafigyelnénk és megismernénk az illetőt, riadókészültségben ülünk, és megpróbáljuk kideríteni, hogy egy nap mennyire fog megbántani bennünket. Ez az úgynevezett sérüléspotenciál, amely egy jövőbe vetített folyamat, és a "mi van, ha" kezdetű kérdések táplálják. Ez nem a jelenlétre utal; ez a félelmet jelzi. És mi lesz a következménye? A sebezhetőségünk eltitkolása, miközben a stresszhormonok, a kortizol és az adrenalin szintje az egekbe szökik, ami végképp megakadályozza, hogy jelen legyünk – írja könyvében Todd Baratz.
Túl sokat várunk a jövőbeli párunktól
Amikor a szerelmet keressük, úgy érezzük, jár nekünk az állandó megerősítés. Elvárjuk, hogy a partnerünk számára mi legyünk a legfontosabbak, még akkor is, ha mi nem adjuk meg ugyanezt a figyelmet önmagunknak. Elvárjuk a partnerünktől, hogy minden igényünket kielégítse, és valahányszor hibázik, szorongani kezdünk. Azt várjuk, hogy változtasson a számunkra kellemetlen vagy irritáló szokásain, viselkedésén vagy tulajdonságain – csak azért, mert ezt (egyszer vagy kétszer) elmondtuk neki. Igényeljük az állandó figyelmét, és ha bármi más iránt mutat érdeklődést, azonnal az irántunk megnyilvánuló érdektelensége jeleként értékeljük.
Habár teljesen érthető vágyak ezek, mégis mind irreális elvárások. Az a hatalmas érzelmi erő, amely szükségleteink kielégítésére ösztönöz bennünket, gyakran azt a fájdalmat tükrözi, amelyet kora gyermekkorunkban akkor tapasztaltunk, amikor e szükségleteink nem elégültek ki. Felnőtt, érett kapcsolatokban azonban ezekre a dolgokra valójában nincs szükségünk, különösen nem a partnerünktől. De nagyon könnyű leragadni a partnerünk egy bizonyos tulajdonságánál vagy hiányosságánál, miközben figyelmen kívül hagyjuk a kontextust és a dinamikát, amely miatt ez a tulajdonság vagy hiba kialakult.
„Fontos tudatosítani magunkban, hogy mindannyian magunkkal hozzuk a kapcsolatainkba az egyedi történetünket, a hátterünket és a különböző igényeinket. Ezek az elemek összefüggenek mindennel az életünkben, a gyermekkori traumáktól a mérgező kulturális értékrendig, és azon túl. Keressük meg ezeket, a kapcsolatainkat meghatározó árnyalatokat és komplex rétegeket! Legyünk nyitottak az ismeretlenre, és készüljünk fel az utazásra! Ez is része annak, amitől az élet kielégítő. Kezdjük el újraírni és átformálni a kapcsolatainkra vonatkozó elképzeléseinket! Ez a folyamat eleinte ijesztőnek tűnhet, de érdemes belevágni, mert olyan jutalmazó vállalkozás, amely gazdagabbá teszi az életünket és a szerelmünket” – vélekedik a pár- és szexterapeuta.
