Érdemes hangsúlyozni hogy ez esetben a túlzott párkapcsolati odaadás nem csupán a ráfordított időt vagy a másiknak nyújtott segítséget foglalja magában. Rengeteg érzelmi energiát, jelenlétet, törődést, megbocsátást és sokszori "második" esélyeket is kifejez – jellemzően az önzetlen fél kárára, saját határait megsértve – fogalmaz a Psychology Today oldalán Mark Travers pszichológus. A szakember felidézi egy 2014-es tanulmány eredményeit is, amelyhez a kutatók közel 800 házaspár gyűjtöttek adatokat. Az elemzés szerint a párok saját és partnerük párkapcsolati erőfeszítéseiről alkotott véleménye közvetlen összefüggést mutat a házasság minőségével, de még a válásra való hajlammal is.
Magyarán az egyik fél erőfeszítései nemcsak a saját, de a partner elégedettségét is közvetlenül befolyásolták. A kutatás is igazolja tehát azt, amit gyakran sejtenek azok, akik túl odaadóak egy kapcsolatban, még ha nem is feltétlenül mondják ki: hogy egy párkapcsolatért dolgozni mindig kétirányú folyamat. Ha pedig a kapcsolat építésébe, ápolásába csak az egyik fél fektet energiát, az nem csupán kimerítő, de felborítja az egészséges egyensúlyt is. Travers szerint két fontos jel is felhívhatja a figyelmet az ilyen helyzetekre, azaz hogy ha valaki irreálisan sokat ad egy párkapcsolatba.
A túlzott párkapcsolati odaadás első jele: a neheztelés
Egy 2022-es tanulmány szerint sokan akkor is hajlamosak áldozatokat hozni partnerükért, ha ezért nem várhatnak viszonzást. Egészen pontosan egy laborkísérlet során, amelynek keretében a résztvevőknek fagyos vízbe kellett meríteniük a kezüket, a kutatók megfigyelték, hogy a vizsgálati alanyok párjukért sokkal több fájdalmat voltak képesek elviselni, mint egy barátért vagy egyéb okból. Magyarán az önfeláldozás a szerelemben nem szükségszerűen a kölcsönösség elvén alapszik, és akkor is hajlandóak lehetünk rá, ha semmit sem várhatunk cserébe. Ha azonban az erőfeszítések folyamatosan egyoldalúak, vagy akár a másik fél fel sem ismeri azokat, akkor Travers szerint az érzelmi ráfordítás idővel felgyülemlik, majd lassanként a szerelem átalakul keserűséggé.
Amikor egy kapcsolatban odaadóan viselkedünk, hajlamosak vagyunk szeretetből cselekedni, abban a reményben, hogy erőfeszítéseinket partnerünk is viszonozni fogja. „Ha eléggé szeretlek, talán te is ugyanúgy fogsz szeretni engem” – fogalmazhatjuk ezt meg sokan magunkban. Mindez aztán arra ösztönöz, hogy mindent megtegyünk partnerünk boldogsága érdekében. Csakhogy idővel ez oda vezethet, hogy túl sok áldozatot hozunk, ami ha viszonzatlan marad, vagy nem talál elismerésre, akkor szinte biztosan neheztelést szül, és végül érzelmileg fenntarthatatlanná teszi a kapcsolatot. Bárhogy is igyekezzünk, ha azt sosem érezzük kölcsönösnek, érzelmileg kimerülünk, miközben mégis kitartunk a másik mellett.
Érdemes tehát feltenni magunknak a kérdést: szerelemből vagyok túl odaadó, vagy azért, mert szükségem van rá, hogy viszontszeressenek? A szakember azt tanácsolja, hogy amennyiben az őszinte válasz inkább az utóbbi lehetőség felé húz, akkor tudatosan parancsoljunk megálljt. Ez a fajta odaadás ugyanis az attól való félelemből ered, hogy elhagynak, vagy hogy nem vagyunk elég jók, illetve bizonyítanunk kell a szerelmünket. A legjobb mód, hogy megtörjük az ördögi kört, hogy egy kicsit megállunk és megfigyeljük a saját viselkedésünket. Minden alkalommal, amikor késztetést érzünk arra, hogy segítsünk a másiknak, megnyugtassuk, vagy éppen helyrehozzunk valamit, tegyük fel magunknak az alábbi kérdéseket.
- Azért vagyok odaadó, mert őszintén ezt szeretném, vagy azért, mert azt remélem, hogy ezzel egy kicsit közelebb enged magához a partnerem?
- Önmagában az is boldoggá tesz, ha segíthetek neki, vagy abban reménykedem, hogy kapok viszonzásul tőle valamit?
Figyeljük meg magunkat egy teljes héten keresztül, és igyekezzünk megfogalmazni, milyen érzéseket élünk meg a másiknak nyújtott segítség előtt és után. Nagyon fontos, hogy mennyire érezzük azt, hogy partnerünk elismeri az erőfeszítéseinket, vagy esetleg érzelmileg kimerültnek, elhanyagoltnak érezzük-e magunkat. Ez a fajta önreflexió ugyanis valóban saját belső értékeinkről és szükségleteinkről árulkodik, nem pedig mások reakcióin alapul. „Bár a kölcsönösség elengedhetetlen egy párkapcsolatban, mindkét félre indokolatlan nyomást helyez, ha bármelyikük is túl sok áldozatot hoz” – hangsúlyozza Travers.
Intő jel, ha túlkompenzálsz
Egy, a Behavioral Sciences című folyóiratban idén megjelent tanulmány több mint ezer fiatal felnőtt megkérdezésével vizsgálta a romantikus párkapcsolatokhoz fűződő legtipikusabb aggodalmakat, félelmeket. Kiderült, hogy mindent egybevetve a legtöbben attól tartanak, hogy nem tudnak majd megfelelni partnerük elvárásainak, nem elég jók a kapcsolatukhoz. A második leggyakoribb félelem pedig az volt a válaszadók körében, hogy egy párkapcsolatban elveszítik személyes autonómiájukat, esetleg bántani, irányítani akarja majd őket a partnerük. „A válaszokból a párkapcsolati konfliktusok mögött meghúzódó mélyebb érzések tárulnak fel: az attól való félelem, hogy nem vagyunk elég jók, vagy hogy elveszünk majd a folyamatban, amint igyekszünk elég jóvá válni” – írja a pszichológus.
Hozzáteszi, azok esetében, akik túl odaadóak a kapcsolatukban, e félelem nem mindig visszahúzódásban manifesztálódik, hanem abban, hogy túlkompenzálnak. Például úgy, hogy többet vállalnak magukra: folyamatosan jobban igyekeznek, bepótolják a másik elmaradásait, illetve olyan dolgokat is megtesznek a másikért, amire senki sem kérte őket. Az ilyen viselkedést gyakran mélyről gyökerező félelem vezérli, illetve az az elképzelés, hogy az ember értéke attól függ, mi mindent tesz meg másokért, nem pedig a személyiségétől. Ha tehát bármikor is túlkompenzáláson kapjuk magunkat, ismételten érdemes tenni egy lépést hátra, majd feltenni magunknak az alábbi kérdéseket.
- Azért hajtok, hogy visszanyerjem a partnerem szeretetét? Travers azt javasolja, hogy ha csak azért váltunk hirtelen odaadóbbá, mert eltávolodtunk a partnerünktől, az mindenképpen intő jel. Ilyenkor a félelemre reagálunk, nem a valós kapcsolatra.
- Megváltozott valami? Ha eleinte puszta gondoskodásból voltunk odaadóak párunkkal szemben, újabban viszont szorongást, kétségbeesést érzünk, az ugyancsak annak a jele, hogy ideje kicsit visszavenni a tempóból, nem pedig még erősebben próbálkozni.
- Akkor is így viselkednék, ha biztonságban érezném magam? Ha a válasz nem, akkor szintén jobb leállni. Ha azért vagyunk odaadóak, hogy bizonygassuk az értékünket a kapcsolatban, abból csak baj származik. Inkább álljunk meg egy picit, kommunikáljunk, vagy fordítsuk az energiáinkat magunkra.
„Elengedhetetlen, hogy rendszeresen ellenőrizzük a motivációinkat. A valódi párkapcsolati biztonság felé csak önismerettel, érzéseink őszinte vizsgálatával és azzal a döntéssel indulhatunk el, hogy önfeláldozás helyett az egyensúlyt választjuk” – summáz Travers.
