A leukémiát (fehérvérűség) más néven (köznyelven) vérráknak is szokták nevezni, ami nem más, mint a szervezet vérképző rendszerének rosszindulatú daganatos megbetegedése. A csontvelő sejtjei kórosan felszaporodnak, akadályozzák a működésben a fehérvérsejteket, immunrendszerünk rendőreit.
Ezeknek a feladata normál esetben az, hogy megvédjék a szervezetet a kórokozóktól és a fertőzésektől. A leukémia esetében ezek a fehérvérsejtek ezt a funkciójukat már nem tudják megfelelően ellátni. Ez rendellenesen megváltoztatja a vér összetételét, hiszen nő a kóros fehér-, és csökken az egészséges fehér- és vörösvérsejtek, valamint a vérlemezkék száma. Innen ered a neve is.
Gyorsan szétterjed a testben
A betegség a véráram miatt gyorsan elterjed a testben, a következmények pedig drámaiak lehetnek: vérszegénységhez vezethet, és a véralvadás sem működik megfelelően. Az első tünetek a fáradtság, a hajlam a fertőzések elkapására. A véráram hatékonysága csökken, a beteg sápadt lesz, gyakran szédül, szívverése szapora lesz.
Ezek a tünetek azonban önmagukban nem utalnak egyértelműen leukémiára, ezért a legtöbb esetben csak véletlenül jönnek rá az orvosok, miközben egy másik betegséget vizsgálnak, akárcsak Guido Westerwelle esetében. A férfiaknál a fehérvérűség kicsit gyakoribb, mint a nőknél, az érintettek többnyire középkorúak. Nagyon sokat hallunk gyermekekről, akik leukémiában szenvednek, de az ő arányuk igen csekély, mindössze hat százalék, az előfordulás veszélye harminc év fölött nő meg. A betegség lehet krónikus (idült) vagy akut (heveny), előbbi lassabb lefolyású, emiatt nehezebben ismerhető fel a szervezetben.
Akut formája azonban nagyon gyorsan zajlik le, az érintettek heteken belül tapasztalják a tüneteket, éppen ezért általában a diagnózis is a kedvezőtlenebb forma. Az orvosok – attól függően, a betegség mely testrészt érinti – megkülönböztetnek limfoid és mieloid leukémiát. Az előbbinél a nyirokrendszer, utóbbinál a csontvelő érintett.
Hogyan kezelhető?
A leukémiát mindig kemoterápiával kezelik, az akut mieloid formánál gyakran őssejt- és csontvelő-transzplantációt alkalmaznak. Az utóbbi években ugyan valamit javult a gyógyulási arány, de még mindig nem kedvező, különösen felnőttkorban. A betegek fele a betegség felfedezése után legfeljebb öt évig él. Sajnos az is gyakori, hogy a kezdeti jó jelek után a beteg visszaesik, a tartós gyógyulást még az őssejt-transzplantáció sem garantálja. A betegek eltérően reagálnak a kezelésre, ez kortól is függ, 65 év felett különösen veszélyes. A leukémia okairól még keveset tudunk, szakértők szerint genetikai tényezők befolyásolják a kockázatát.
