Sebgyógyulás

Bár a szülőktől kapott gyógypuszi kétségtelenül a leghatásosabb módszer a sérülésekkel járó félelmek feldolgozására, a sebek tényleges ellátása a folyton mozgó gyerekek esetében még nagyobb figyelmet igényel.

Általános tévhitnek számít, hogy a kisebb sebekkel nem kell foglalkozni, maguktól begyógyulnak. Azonban az egészen apró, felületi sérülések is könnyen elfertőződhetnek. És ha nincsenek kitisztítva, a kórokozók is könnyedén elszaporodhatnak bennük.

Ha máskor nem is, gyerekként a legtöbbünk biztosan szedett le vart a sebéről - amiért a szüleink jó eséllyel ránk is szóltak. De vajon igazuk volt? Tényleg veszélyes, ha piszkáljuk a sebet?

Bárkit érhetnek olyan sérülések, amelyek külső nyoma aztán egy életen át megmarad a bőrön. A sebgyógyulás során kialakult hegeket többnyire csak ártalmatlan mementóként hordjuk magunkon, olykor megeshet azonban, hogy kellemetlen problémák forrásává válnak.

A sebkezelés története egybeforrt az emberiség történelmével. Egy Kr. e. 2200-ból származó, azaz négyezer évesnél is bőven idősebb agyagtábla írja le először a három gyógyító lépést, azaz a sebek kitisztítását, a gyógyító pakolások elkészítését és a seb bekötözését. Ehhez az okos kötések hozzáteszik a gyógyulás kontrollálását is.

Durhami tudósok kifejlesztettek egy új hidrogélt, amely immunrendszerünk segítségével képes a sebek gyors gyógyítására úgy, hogy a hegképződés is minimális lesz.