Segíteni, szeretettel, gondoskodással annak, akinek az életet köszönhetjük, és aki évekig, évtizedekig védett, óvott minket, a legfőbb támaszunk volt, az egyik legszebb, de egyben legnehezebb feladat is. Nem kényszer, kötelesség, hanem magától értetődő, természetes dolog, hogy viszonozzuk azt a sok-sok jót, amit korábban kaptunk.
Számomra legalább is nem volt kérdés, hogyan döntök, amikor kiderült, idős édesanyám beteg. Nem sokkal azután, hogy nyugdíjas lett, hirtelen egyre gyakrabban volt beteg, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző rá. Először vérnyomásproblémákkal küzdött, majd jött a cukorbetegség, ráadásul egyre feledékenyebb, zavartabb lett. Kezdetben még el-eljárt otthonról, ám végül a világa a lakásra szűkült, és egyre nehezebben tudta ellátni magát. Mivel akkor már túl voltam egy váláson, a gyermekeim saját életüket élik és munkámat addig is otthonról végeztem, egyértelmű volt a döntés: odaköltözöm hozzá, és én magam fogom ápolni.
Édesanyámmal mindig különlegesen jó volt a viszonyom, mindig mellettem állt, segített, támogatott, mindezt a törődést szerettem volna viszonozni és egy pillanatig sem bántam meg, annak ellenére, hogy nem mindig könnyű egy beteg ember mellett lenni, a nap 24 órájában. Az elején egy hivatásos ápoló jött fel hozzánk mindennap, megtanított a gyógyszerezésre, arra, mire kell odafigyelnem. Hamar belejöttem az ápolási feladatokba, igyekszem türelmesen és olyan szeretettel gondozni őt, ahogy ő tette velem korábban annyi éven át.
Édesanyámnak időközben vizelettartási panaszai lettek, amire a háziorvosunk speciális betétet írt fel. Ez viszonylag egyszerűnek is tűnt, ám pár hónap elteltével egyre többször előfordult, hogy "baleset" történt a betét miatt - kiszivárgott, átázott és így kellemetlenséget okozott mindkettőnknek.
Igyekeztünk olyan gyakran cserélni, ahogy csak lehet, nedves törlőkendővel áttörölni, ám ez sem jelentett igazi megoldást. Azt vettem észre, hogy egyre jobban magába fordul, a közös beszélgetéseink is ritkultak, ami nagyon bántott. Tudtam, hogy szégyelli magát előttem, ezért zárkózik el.
Hittem, hogy van más megoldás, ezért lementem a közeli gyógyszertárba érdeklődni, van-e esetleg ennél biztonságosabb és egyszerűbb megoldás. A patikus meghallgatva a problémámat és igényeimet egy bugyipelenkát ajánlott, amely nagyon praktikus, ha már nem elég speciális betét. Hazaérve ki is próbáltuk azonnal. Ami elsőre feltűnt, hogy a felhelyezése rendkívül egyszerű, ráadásul magam is meglepődtem, hogy a pelenka kifejezetten szép, inkább hasonlít egy fehérneműre, mint pelenkára. Mivel szinte a teljes felső része gumírozott, nagyon jól rásimult édesanyám testére és így mozgás közben is biztonságot nyújtott számára. Azóta a pelenkacsere egy egyszerű, gyors folyamat, amelyet ő maga is pillanatok alatt el tud végezni, a segítségem nélkül. Az érzékeny bőrének is nagyon jót tett a váltás, hiszen ez a fehérneműhöz hasonló bugyipelenka a légáteresztő anyagának köszönhetően jól szellőzik.
Ha pedig kimegyünk az utcára, egyáltalán nem látszik, hogy mit visel a ruha alatt.
Így visszatértek a nagy beszélgetések, amikor csak ülünk, kezemben édesanyám keze, és távoli időkről és emberekről mesél úgy, ahogy csak ő tud.
