Az egészségügyi szakemberek a jelenlegi gyakorlat szerint igyekeznek megállítani a betegeket, ha szándékosan kárt akarnak okozni maguknak. Számtalan olyan eset ismert, amikor a pszichés problémákkal küzdő betegek (különösen fiatalok) összevagdossák magukat, (a börtönszlengből elterjedt elnevezéssel) falcolnak . Hogy mit lehet ezzel kezdeni, arról a Journal of Medical Ethics két cikket is közölt.
Az egyikben Patrick J. Sullivan, a Manchesteri Egyetem kutatója azt állította, hogy ha lehetővé teszik a betegeknek enyhe sérülések okozását önmagukon, az talán kevésbé konfrontatív, több tiszteletet mutató gyakorlat, és végső soron hatékonyabb, mint a jelenleg szabványos módszerek. Sullivan azt állítja, hogy a korlátozás fokozhatja a betegek tehetetlenségérzését , és súlyosbítja a már meglévő problémákat.
A cikket kísérő szerkesztőségi jegyzetben Hanna Pickard, a Birminghami Egyetem és Steve Pearce, az Oxfordi Egészségügyi Alapítvány kutató viszont azt állították, hogy Sullivan javaslata túlzottan kockázatos és valószínűleg lehetetlen megvalósítani fekvőbetegek esetében.
Sullivan a MedPage orvosi portálnak: "Vannak emberek, akiknek önkárosítás az érzelmekkel (túlnyomóan szorongással) való megbirkózás eszköze. Ha az ilyen személyeket megakadályozzák benne, hogy fizikai sérülést okozzanak maguknak, az megnövelheti a szorongást , s azzal az eredménnyel jár, hogy nyomasztóvá válik bennük a vágy az önsértés iránt. Ez pedig szélsőséges kísérletekhez vezethet az önmagukban való kártételben."
Ráadásul a beavatkozások mindig agresszív események a beteg számára, ahogy a folyamatos megfigyelésüket is akként értékelik. Az erőszakkal való megállításuk helyett ezért alternatívákat kell kínálni nekik a viselkedésük enyhítésére. Például steril vágóeszközöket kellene adni neki, jobb oktatásban kellene részesíteni őket arról, hogy miként kerülhetik el a vérmérgezést , s terápiás segítséget kellene nyújtani nekik, hogy megértsék, hogyan birkózhatnak meg a viselkedésükkel.
Hasonló lehet ez az eljárás a kábítószerfüggőknél alkalmazottal, akik számára ártalomminimalizálás már elfogadott gyakorlat. Bizonyos helyzetekben a droghasználók számára tiszta tűkkel és biztonságos környezetben lehetőséget teremtenek a szer beadására, hogy csökkentsék a rövid távú egészségügyi kockázatokat, miközben a kezelésekkel elérhetők a háttérben meghúzódó problémák.
Ugyanakkor maga Sullivan is elismeri, hogy ennek az eljárásnak vannak kockázatai például az öngyilkossági hajlamot mutatóknál. Illetve azok is, amelyeket Pickard és Pearce megfogalmazott. Így például egy ilyen gyakorlatnak nem biztos, hogy pozitív hatása lenne más betegekre és a kórházi személyzetre, pedig a haszonnak mindig nagyobbnak kell lennie, mint a kárnak. Ha ugyanis ezt a viselkedést szabadjára engedik, könnyen elterjedhet a kórházi közösségben vagy baráti társaságokban, a közösségi médiában. Sőt úgy vélik, hogy Sullivan nem fontolta meg alaposan, hogy az ártalomminimalizálás hogyan hathat az alacsony önértékelésű, negatív alaphiedelmekkel küzdő és szégyentől, öngyűlölettől szenvedő emberekre. "Más szavakkal, a megkönnyített önsértés a betegeknek olyan üzenetet közvetíthet: Nem fogjuk megakadályozni, hogy bántod magad, mert nem éri meg" - írták. Ráadásul ezek az emberek nem kapnak egyértelmű üzenetet, hogy próbáljanak meg felhagyni e káros függőséggel.
Sullivan a kritikák ellenére úgy gondolja, hogy habár az ártalomminimalizálás bevezetése minden bizonnyal nehézségeket okoz a gyakorlatban - elsősorban a jogi és szakmai következményeket kell tisztázni -, de klinikailag és erkölcsileg indokolt lehet bizonyos helyzetekben.
Feltehetően a jelenleg alkalmazott gyakorlat megváltoztatásához még hosszas viták vezethetnek csak el.
Forrás: MedPage
