Életünket szokások, szertartások keretezik, teszik könnyebbé. Kialakult rend szerint tartjuk tisztán önmagunkat, lakókörnyezetünket. Vallási szertartásokhoz, népszokásokhoz igazodunk. Ez hasznos, mert lerövidül az egyes tevékenységekre fordított idő, illetve erősödik a közösséghez tartozás érzése. Előfordul azonban, hogy az ember - nyugalmának helyreállítása céljából - többször mos kezet, többször ellenőrizni, hogy elzárta-e a gázt, vagy becsukta-e az ajtót. Ez másokat mosolyra késztethet, de ha ezek az ismétlődő cselekedetek, vagy az ezekkel kapcsolatos visszatérő gondolatok az egyén életéből, pl.: egy órát lefoglalnak, akadályozva a megszokott életvitelt, már kényszerbetegségről beszélhetünk.
A kényszerbetegséget régebben ritka és kezelhetetlen kórképnek tartották. Ma már tudjuk, hogy a negyedik leggyakrabban előforduló pszichiátriai betegség. Gyakoribb, mint a pánik vagy a szkizofrénia. A felmérések szerint a lakosság 2,5-3 százalékát érinti, függetlenül társadalmi rendszertől, gazdasági helyzettől, intellektustól, vallástól és kultúrától.
Férfiak és nők egyenlő arányban betegszenek meg, de férfiaknál hamarabb - a 11. és 18. év között - indul, nőknél 20-24 éves korban alakulhat ki. Kialakulásában genetikai, biológiai és pszichológiai tényezők játszanak szerepet. Családi halmozódás is megfigyelhető. Egypetéjű ikreknél az együtt előfordulás aránya 63 százalékos! Biokémiai vonatkozásban - a depresszióhoz és fóbiához hasonlóan - szerotonin rendszer érintettségére utalnak az adatok.
Pozitron-emissziós tesztvizsgálattal bizonyos agyterületek elváltozását találták, amely a sikeres kezelést követően normalizálódott akkor is, ha gyógyszert nem alkalmaztak. Kiemelendőnek tartom, hogy ez volt az első adat, ami a pszichoterápia biológiai hatását igazolta. Analitikus megközelítésben: 2-3 éves korában éri lelki törés a beteget, pl. a szobatisztaságra nevelés szélsőségeiből adódóan. A "szigorú felettes én" és az elfojtott ösztöntörekvések következtében szorongás lép fel, ami később kényszeres tünetekben nyilvánul meg. Tanuláselméleti szempontból a kényszer aktív elkerülő viselkedés, tanult magatartásformával és egy új tanulási folyamattal megváltoztatható.
A fenti teóriák nyomán érzékelhető a gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés lehetősége. Különbséget kell tennünk a kényszeres személyiség és a kényszerbeteg között. Előbbi jellemzője az aprólékosság, a merev szabálytisztelet, a túlzott precízség, az erős teljesítmény orientáció. Az ilyen személyiségűek nem szenvednek saját tulajdonságaiktól, gyakoribb, hogy környezetüket próbálják zsarnoki módon irányítani. A kényszerbetegség kialakulásában nem feltétel a kényszeres személyiség.
A kényszerbeteg szenved a tüneteitől, és a szégyen tartja leginkább távol a gyógyítási lehetőségektől.
De nézzük a tüneteket kissé részletesebben. Két fő csoportjuk a kényszergondolatok - obszessziók - és a kényszercselekvések - kompulziók. Az előbbiek akarattól függetlenül jelentkeznek, visszatérőek, szorongást keltőek, rendszerint idegenszerűek az egyén számára, aki tisztában is van irracionalitásukkal. Az utóbbiak a kényszergondolatokra adott válaszok, céljuk a szorongás csökkentése, sokszor ismétlődő, túlzott mértékű, értelmetlen cselekvéssorozattal. Például: a fertőzéstől, beszennyeződéstől való félelem tisztálkodási kényszercselekvést, az agresszív kényszergondolatok ellenőrzési kényszercselekvést, a vallási kényszergondolatok imádkozási rituálékat váltanak ki.
A betegek, bár tisztában vannak állapotukkal, csak akkor fordulnak orvoshoz, ha már nagyon súlyos a helyzet. Gyakran családok is bevonódnak - pl. mindenki kóros precízséggel ruhát cserél hazaérkezés után, az utcai ruhák azonnal fertőtlenítő mosásba mennek -, de kezeletlen esetben a megterhelő szokások az ellehetetlenülésig fokozódhatnak.
A társult szorongás, a depresszív tünetek elfedhetik az alapbetegséget.
Kezelésére van mód, de gyors sikerre nem számíthatunk. Legjobb hatásfok itt is a gyógyszeres- és pszichoterápia kombinációjától várható. Viselkedésterápiás módszerek, az önismeret fejlesztése bizonyulnak hatékonynak.
A javulás hónapról hónapra észlelhető, a gyógyszert - ebben az esetben a hozzászokás veszélye nem fenyeget - gyakran több évig kell szedni. Az is komoly sikernek számít, ha a tünetek harmadukra, felükre csökkennek. A helyzet tehát nem könnyű, de nem is reménytelen. Forduljanak bizalommal szakemberhez!
