A koronavírus-járvány csúcsán, még a védőoltások piacra dobása előtt természetes volt, hogy mindannyian kicsit visszahúzódtunk a saját csigaházunkba, és időnk nagy részét a négy fal között töltöttük – részben a kötelezően betartandó óvintézkedések (mint a kijárási tilalom és a boltzár), részben pedig a megbetegedéstől való félelmünk miatt. Később pedig, a „nagy újranyitás” alkalmával sokaknak beletelt egy kis időbe, mire újra fel tudtak oldódni annyira, hogy ismét bátran, pánik nélkül menjenek társaságba, moziba, étterembe.
Vannak azonban olyan emberek, akik még most, sok hónappal a védőoltások elérhetővé válása és az intenzív járványhullámok lecsengése után sem mernek visszatérni a régi szokásaikhoz, szociális életükhöz. Ha pedig az egyik érintett pont az egyik családtagunk vagy közeli barátunk, az – érthető módon – aggodalommal tölthet el minket. Így érzi magát az a férfi is, aki elkeseredettségében a The Guardian szakértőitől kért tanácsot.
„A bezárások óta paranoiás lett”
„Aggódom a bátyámért, és azon tűnődöm, vajon van-e mód arra, hogy valahogyan segítsek neki a COVD-19-től való félelme legyőzésében. A járvány kezdete óta csak akkor megy el otthonról, ha nagyon muszáj. Ennek gyökere az aggodalom, hogy esetleg megfertőzi a feleségét, aki alapbetegsége miatt a veszélyeztetett csoportba tartozik – és ezt a félelmét meg is értem. A járvány előtt azonban éveken át színes szociális életet éltek, a köhögéstől, megfázástól és egyéb vírusos megbetegedésektől sosem tartottak előtte. Most viszont úgy tűnik, hogy a bezárások általános paranoiát váltottak ki nála a kórokozókkal, fertőzésekkel és más emberekkel való érintkezéssel kapcsolatban. És ez a mai napig megmaradt, annak ellenére, hogy már teljes körűen beoltották őket és megerősítő dózist is kaptak” – vázolta a helyzetet a levélíró.
A férfi beszámolója szerint próbálta már finoman rávenni a bátyját, hogy biztonságos környezetben, például a parkban találkozzanak és igyanak egy kávét a szabadban. Az aggódó testvér még azt is felajánlotta, hogy előtte csinál egy COVID-tesztet. A másik férfi azonban mindig elutasítja ezeket az ötleteket. „Tavasszal lesz három éve, hogy semmilyen társadalmi érintkezésbe nem kerülnek másokkal. Ha az oltottságuk nem segít abban, hogy a bátyám visszanyerje önbizalmát, és kimerészkedjen végre egy viszonylag biztonságos környezetbe, akkor nem tudom, mi fog. Nem akarok nyomást gyakorolni rá, hiszen mindenkinek személyesen kell mérlegelnie a kockázatokat. Mégis nagyon aggaszt, hogy mekkora mentális teher lehet neki egy ilyen elszigetelt és szorongó élet”.
A nyílt kommunikáció a kulcs
A kétségbeesett levélírónak Annalisa Barbieri, a The Guardian egyik szerkesztője válaszolt, aki gyakran ad családi problémákkal kapcsolatos tanácsokat az olvasóknak. Mint írta, teljesen megérti a férfi nyugtalanságát. A történetből azonban nem világos, hogy aggodalmait vajon a bátyja felé is megfelelően kommunikálja-e. Sokszor ugyanis elég csupán annyit mondani a másiknak, „változást látok a viselkedésedben, és aggódom érted”, és máris kiderülhet, mivel tudunk segíteni az érintettnek.
Barbieri Nicholas Rose-zal, a komplex poszttraumás stresszre specializálódott pszichoterapeutával is konzultált, hogy minél jobb tanácsot adhasson a helyzet megfelelő kezelésével kapcsolatban. „Ha látjuk, hogy egy családtagunk küszködik, tehetetlennek, sőt akár egy kicsit elveszettnek is érezhetjük magunkat” – kommentálta a helyzetet Rose. Fontosnak tartotta azonban kiemelni, hogy elképzelhető, hogy ami kívülállóként rettegésnek, frusztrációnak, elszigeteltségnek és szorongásnak tűnhet, az belülről megélve nem feltétlenül az. Előfordulhat, hogy a történetben szereplő testvér és a felesége így érzi jól magát. De az is elképzelhető, hogy valami olyan változásról van szó, amelyet a házaspár nem kötött mások orrára – például romolhatott a nő állapota.
Ha hasonló helyzetben vagyunk, akkor a lényeg, hogy ne féljünk nyíltan beszélni aggodalmunkról, illetve bátran kérdezzünk rá a – szerintünk – furcsa viselkedés okára is. Fontos továbbá, hogy a kommunikáció fókusza mindig az aggódáson legyen, ne pedig azon, hogy a másik miért nem hajlandó még mindig kimozdulni. Senki sem szereti, ha számonkérik vagy bírálják a döntései miatt.
