James M. Barry meseregényében „Peter Pan olyan öreg, mint az országútja; de hát neki nincs is életkora; úgyhogy ez a kérdés elesik. Ő csak egyhetes, és bármilyen régen született, még sohasem volt születésnapja, és nem hiszem, hogy lenne ezután valaha is. Mindez pedig amiatt, mert egyhetes korában már lemondott arról, hogy felnőtt legyen belőle, és kiröpült az ablakon egyenesen a Kensington Parkba”.
Pán Péter immár több mint egy évszázada a sivár és rideg valósággal szemben a gyermeki kreativitást és fantáziát, az álmait őrző örök gyermek jelképe, még azok szemében is, akik nem olvasták a róla szóló kötetek egyikét sem. Egy kisfiú, aki előtt nincs lehetetlen, aki sárkányba kapaszkodva röpül és kecskén lovagol, aki odaadja a hálóingét is a madaraknak, hogy a fészkeiket bélelhessék vele, akit örömmel segítenek életre kelő mesealakok és az állatok, és aki minden pillanatban csak a korláttalan, fényes és gazdag jelenben él, és legfeljebb csak a sötét lelkű kapitány (egy felnőtt!) árnyékolja be felhőtlen gyermeki világát.
A Pán Péter történetekből azt a „tanulságot” szokás leszűrni, hogy minden felnőtt gazdagabbá teheti az életét, ha sikerül megőriznie magában egy keveset a színesebb és szabadabb gyermeki valójából, a gyermekkor képzelet- és mesevilágából. Manapság azonban egészen mást, ennél kevésbé pozitív dolgokat is értenek a szakemberek a „Pán Péter-jelenség” alatt, annyira, hogy megszületett a már egyértelműen negatív tünetekre valló „Pán Péter szindróma” kifejezés is.
Felnőtt kamaszok
Egyre több olyan fiatallal találkozhatunk, aki érett felnőttként, húszas, sőt harmincas éveit taposva sem vált igazán felnőtté: továbbra is a szüleivel él, nem teremtett önálló otthont , egzisztenciát, családot magának, sőt, nem is nagyon törekszik erre. Tanul vagy dolgozik, az élet számos területén felnőttként viselkedik, de egyéb dolgaiban, az én-központúságban, a másokért való felelősségvállalás elutasításában, a jelennek élésben megrekedt gyermeki szinten. Kiss Viktor politológus szemléletes kifejezéssel „hunédzsereknek”, huszonéves tinédzsereknek nevezi ezeket a fiatalokat, akiknek életmódjában megmaradtak a kamaszkor egyes jellegzetességei. Szociológusok és pszichológusok is tanulmányozzák ezt a problémát, amely mára szinte korjelenséggé vált.
Egy kis szociológia
A szociológusok utóserdülőkornak nevezik azt a - modern világban egyáltalán nem ritka - állapotot, hogy a tanulmányi idő elhúzódása, az önálló egzisztenciateremtés nehézségei, anyagi okok miatt egyre több felnőtt számára meghosszabbodik a kamaszkor, még harmincas éveiben is a szüleivel való együttélést választja. Sokan nem is csak kénytelenségből, hanem tudatosan választják ezt az életformát, mert ódzkodnak a felnőttséggel együtt járó kötelességektől és felelősségvállalástól. Hozzájárul mindehhez a szingliség divatja, a családalapítási kedv csökkenése, a munkába állás és a gyermekvállalás idejének kitolódása is.
Megrekedt személyiség?
Turi Zoltán klinikai szakpszichológus tanulmányában részletesen elemzi azoknak a személyiségét, akik életkoruk szerint felnőttek ugyan, de képtelenek akként viselkedni, felvállalni a felnőtt státusszal együtt járó terheket, akik tudat alatt úgy döntenek, hogy gyermekek maradnak. „Az "örök gyermek" vagy a "Péter Pán szindróma", a gyermekkor fejlődési szintjén megrekedt felnőtt ember jellemzője. Az ilyen ember nem vállal életkorának megfelelő tevékenységeket, s úgy éli életét, mint egy nagyra nőtt kisgyermek. (…) A Péter Pán típusú ember (a sorskönyvi tudattalan döntés értelmében) döntött: örök gyermek marad. Nem fog felnőni, kevéssé használja majd a Felnőtt énállapotát, örömei gyermeki örömök lesznek. Nem vállalja a felnőttség kihívását, s ezzel kerüli az elköteleződést. Amennyiben esetleg szülővé válik, saját gyermekei iránt nem képes kielégítő módon felelősséget vállalni, azt lehetőleg másra ruházza és elvárja, hogy egy fejlett Felnőtt énállapottal bíró személy (szülő, társ, testvér, rokon, nagyszülő) átvállalja a döntéssel járó "terheket" - foglalta össze a szakember.
A személyiségfejlődés ilyen alakulása mögött sajátos „sorskönyvi programozás” állhat, olyan meggyőződések, félelmek, amelyek akadályává válnak a felnőtté válásnak, és a gyermekkor világát biztonságosabbnak, vonzóbbnak őrzik a tudatukban. Hozzájárulhat ehhez az önbizalomhiány, az alacsony fokú küzdési képesség, a túlságosan zárt család, a túl szorosan kötődő (gyermeküket mintegy kisajátítani vágyó) szülők is. Vannak olyan szakemberek, akik az utóbbi évtizedek fogyasztás- és élményközpontú, a jelenre koncentráló, bizonyos fokig infantilizáló média- és reklámiparának hatását is látják e jelenségben.
A gyermeki létbe való visszavágyás, a Pán Péter szindróma „kórossá”, károssá akkor válik, ha az illető felnőtt életét, kapcsolatait veszélyezteti, megakadályozza azokban az esetekben is a felnőtt döntéseket, felelősségvállalást, amikor az nehezen elkerülhető, például a saját család alapításakor, szülővé válva.
A „Pán Péter-szindróma” kifejezést először dr. Dan Kiley írta le 1983-ban „A Pán Péter-szindróma: férfiak, akik soha nem nőttek fel” című könyvében, mint az éretlen és narcisztikus személyiség jellemzőjét. Bár sokan hivatkoznak rá, de elfogadott, pszichiátriai diagnózissá eddig nem vált.
