Az időskori zavartság - amennyiben térben-időben való dezorientációt, rokonok meg nem ismerését jelenti - az esetek túlnyomó részében hosszú hónapok, évek alatt alakul ki, az időskori demencia egyik legjellemzőbb tüneteként. Ezen betegek ellátása során a szokásosnál is nagyobb empátiára van szükség, mert állapotuknál fogva - gyakran visszakérdeznek, látszólag céltalanul mászkálnak, összefüggéstelenül beszélnek - igencsak nagy türelmet, támogatást és odafigyelést igényelnek. Az pedig különösen nehéz helyzetet eredményezhet, ha egy idős, zavart beteg agresszív lesz.
Amikor gyors, szakszerű segítségre van szükség
Pár héttel ezelőtt, egyik szombat éjjel riasztást kaptunk, hogy egy 85 év körüli nő zavartan mászkál az utcán. Kivonultunk a megadott címre, ahol egy kislány tartotta az egyik lépcsőház ajtaját. Elmondta, hogy a szomszédjuk miatt hívtak ki minket, akire most az édesanyja vigyáz. Felbaktattunk a negyedik emeletre. Az idős, vékony asszony az ágya szélén ült, és éppen a tévével beszélgetett. A kislány édesanyja kissé rémülten az ajtóból figyelte.
Kiderült, hogy Eszti néni tényleg az utcán járkált hiányos öltözékben. Elmagyarázta, hogy azért, mert Németországba indul, ahol egy hét múlva férjhez megy a vőlegényéhez. Mint ahogy azt megtudtuk, a férje nyolc éve halt meg. Aztán összefüggéstelenül mondott valamit a lányáról is, aki szerinte kint van a konyhában. Kiderült, hogy a lánya Németországban él, és már vagy fél éve, hogy utoljára itthon járt. Az a gond az ilyen helyzetekkel, hogy amíg valakinek kényszerképzetei vannak, nem lehet magára hagyni, mert önveszélyesnek minősül. Ilyenkor nincs más választásunk, mint hogy bevigyük a beteget a kórházba, ahol egy pszichiáter szakorvos felméri a helyzetet, és gondoskodik további ellátásáról, esetleg gyógyszeres kezeléséről, elhelyezéséről, vagy hazabocsátásáról.
Eszti néni viszont - aki egészen addig nagyon kedves volt, még teával is megkínált - amint meghallotta, hogy indulunk a kórházba, teljesen kifordult magából. Dühösen kiabálni kezdett, és amikor közöltem vele, hogy sajnos nincs más lehetőség, megpróbált megütni.
Gondosan mérlegelni kell, mi a legjobb a betegnek
Ebben a helyzetben egy mentőápolónak három lehetősége van. Az egyik, hogy esetkocsit kér a helyszínre, hogy az azon szolgálatot teljesítő mentőtiszt, vagy mentőorvos a helyzet felmérése után nyugtató injekció beadásával segíthessen a zaklatott betegnek. A másik, hogy rendőri segítséget hív, mert nem alkalmazhat erőszakot senkivel szemben. A harmadik, egyben legszerencsésebb lehetőség pedig az, hogy finoman, de nagyon határozottan átkarolja a beteget, és lekíséri az autóba.
Eszti néni 85 éves és 45 kiló. Végtelenül kedves, a szomszédai imádják. Tiszta lakásban lakik, ápolt, és egy tisztességgel végigdolgozott élet után nem lett volna fair, ha a szomszédok kíváncsi tekintetétől övezve rendőri kísérettel kell elszállítani. A harmadik megoldást választottam. Szerencsére a gépkocsi-vezető kollégám rögtön felvette a ritmust: két oldalról átkaroltuk a beteget és határozott léptekkel levittük. Ügyeltünk arra, hogy a hangunk továbbra is megnyugtató maradjon, és egy percig ne érezze úgy, hogy esetleg erőszak áldozata. Csak azt, hogy neki is jobb, ha beletörődik a dologba, megnyugszik, és velünk jön.
Már lent voltunk az utcán, amikor a kislány utánunk szaladt, mert a lépcsőházban elhagytuk a beteg TAJ-kártyáját. Megköszönte, hogy ilyen türelmesek voltunk a szomszédjával. Nagyon jól esett, bár az az igazság, hogy ilyen esetekben a türelem és az empátia az egyetlen célravezető megoldás. Hiába kiabál valaki egy zavart emberrel, a beteg nem tudja, hogy ő zavart. Az a tévképzet, amiben él, számára ugyanolyan valóság, mint az, amiben mi, a környezete élünk. A zavart ember számára mi viselkedünk furcsán. Ha a vele való kommunikáció során mindvégig erre koncentrálunk, az nagyban segít megérteni őt és a helyzetet, és segít önuralmunk fenntartásában is. Ha a beteg zavara tettlegességbe csap át, vigyáznunk kell rá, hogy senkiben ne tegyen kárt. Akár úgy is, hogy óvatosan lefogjuk, amíg nem jön a segítség. Azt mindig észben kell tartanunk, hogy a zavart ember gyakran nem érez fájdalmat, vagy jóval kisebb mértékben, mint normális állapotában. Nem ritka, hogy ilyenkor valaki addig csavargatja a kezét, addig rángatja magát, amíg komolyabb sérülést szerez. Erre különösen figyelnünk kell.
Az ilyen feladatokat mindig nagyon nehéznek élem meg, mert kiveszi az energiát belőlem. Eszti nénitől a kórházban megkérdezte a nővér, hogy a fiúk (tehát mi, mentősök) kedvesek voltunk-e vele. Ő ránk nézett, és mosolyogva azt mondta: "Hát behoztak, behoztak, de tündéri pofák voltak végig." Szívem szerint megölelgettem volna, olyan jól estek szavai. Egyből visszatért belénk az élet, mehettünk is a következő esethez.
