Minden árvíz, szélvihar vagy hasonló természeti csapás megteremti azt a sajnálatos, de egyedülálló lehetőséget, hogy a lerombolt település(rész) helyére új, végiggondoltabban, koncepciózusabban, a kor feladatainak megfelelőbben épült város(rész) kerüljön. Valahogy így vagyunk az egészségüggyel is. Molnár Lajos sodró személyisége, a konfliktuskereső, magányos harcos elindított egy bátor változtatást az egészségügyben, és megnyitotta a lehetőséget a teljes újraépítésére.
Molnár hirtelen felindulásból, valós szakmai indok nélkül elkövetett lemondása nagy bizonytalanságot okozott. Nem is tudjuk, merre tovább. Kell-e még rombolni, megszüntetni, bezárni, további megszorításokat alkalmazni, vagy lehet már az újraépítés mikéntjén gondolkodni? És itt van-e már az ideje a biztosítási rendszer reformjának?
A válaszom valamennyi kérdésre: igen! Sajnos meg kell még szüntetni ellátóhelyeket, de adni is kell helyette. Nem lehet egy tollvonással, kellő átszervezés megfelelő kommunikáció nélkül egy kórház működéséből kivenni mondjuk a sebészeti osztályt, vagy több ezer terhes nőt kellő számú szülőszoba nélkül hagyni. A szálakat el kell varrni. Tudjuk, hogy a legköltségesebb a kórházi ellátás, éppen ezért az olcsóbb ellátási formákat kellene fejlesztenünk: a járóbeteg-szakellátást, a háziorvosi rendszert.
Erős kapuőri szerepeket kell beépíteni a rendszerbe, hogy valóban mindenkit a legmegfelelőbb helyen és formában lássanak el. Ez csak úgy lehetséges, ha az alsóbb szinteken is van esélye a betegnek rá, hogy jó minőségű, definitív ellátást kapjon. Ehhez a járóbeteg-szakellátást vonzóvá, és kifizetődőé kell tenni, ami plusz ráfordítást jelent.
Molnár miniszter úr jelentős lépéseket tett a kórházi rendszer átalakítása felé, de a járóbeteg-ellátás, a házi ápolás és a háziorvosi rendszer modernizálásában nem jutott előre.
A bezárandó kórházak ingatlanjait (ha bizonyított, hogy az adott szolgáltatásra szükség van és az esélyegyenlőség sérülése nélkül másutt is biztosítható) bizony pénzzé kell tenni, s a befolyt összeget átlátható módon új, modern, gazdaságosan működtethető egészségügyi intézmények kialakítására kell fordítani. (Így még több, rossz gazdasági hatásfokkal működő intézményt lehetne bezárni.)
Az egészségügy finanszírozásának reformja nem halogatható, de mégis óva inteném a politikusokat olyan visszafordíthatatlan döntésektől, mint az alapbiztosítási csomag azonnali megnyitása a magánbiztosítók számára.
Azon kevés magyar polgár közé tartozom, akinek volt szerencséje nagy nemzetközi biztosító egészségbiztosítási munkatársaként az egyik első kiegészítő egészségbiztosítás megvalósításán dolgozni. Tudom, hogy e nemzetközi cégek milyen kockázatelkerülő biztonsági szabályokat dolgoztak ki a részvényesek pénzének védelmében és a tisztességes profit elérése érdekében, illetve milyen komoly adminisztrációt működtetnek a biztosítékok garantálása végett. Nem várható, hogy e területekre hűbelebalázs módjára, a politika első füttyentésére komoly társaságok beugranak.
Javaslom, zárjuk le a politikusok között zajló vitát ezen a területen: számos olyan lépés van, amelyet - bármi is lesz a későbbi döntés - meg kell tenni. Ha egy biztosító lesz, ha több, mindenképp meg kell teremteni az igazi biztosítás elvű, egyéni számlákon, szolidaritáson és vásárlóerőn alapuló állami egészségbiztosítást.
A biztosítási rendszerről való gondolkodás, nem lehet hitvita. Ez szakmai kérdés. Léteznek többfázisú, többlépcsős megoldások is, és a fokozatosság sokszor előnyösebb. Az OEP soha nem működhetett igazi biztosítóként. Ha erre lehetőséget kap, valódi szolgáltatás-vásárlóként és a szolgáltatás minőségének valódi ellenőreként léphet föl, akkor máris sokkal jobban és hatékonyabban működne az ellátórendszer. Valószínűleg akkor is tovább javítható a hatékonyság és a minőség, ha kisebb, jobban ellenőrizhető központokat hozunk létre (mint tettük ezt az Irányított Betegellátási Modell keretében és tehetnénk a regionális biztosítói modell kiépítésével), amelyben a háziorvos vagy a szakmai ellenőr az én megbízott ügynökömként, a szolgáltatás vásárlójaként léphet fel.
Nem avval volt baj eddig sem, hogy az OEP nem szedte be vagy elherdálta a járulékokat. Sokkal inkább avval, hogy nem fizettük be a járulékokat, sem mi polgárok, sem az állam. Ha egy egyszerű, jól követhető járulékfinanszírozási és ellenőrzési rendszer lép életbe, és a járulékok nem fizetése nem lesz sikk többé, rövidesen javulni fog a járulékfizetési hajlandóság. (Természetesen ehhez a munkáltatói-munkavállalói járulékfizetési rendszert is modernizálni, a nyugdíjakat pedig bruttósítani kellene.)
Elképzelhetőnek tartok olyan, az OEP szintjén is működtethető bónuszrendszert, mely járulékcsökkentéssel jutalmazza a bizonyítottan egészségtudatos életet élő, rendszeresen megelőző szűrőprogramokon résztvevő biztosítottakat.
Végül nagyon fontos a PR is. Meg kell értetni és el kell fogadtatni a változások szükségszerűségét; nem kevésbé azt, hogy mindenkinek saját magának is tennie kell az egészsége és az egészségügyi ellátás fenntarthatósága érdekében.
Dr. Rékassy Balázs orvos, egészségügyi menedzser
