Sokan nem mernek beszélni a változókorról
A klimax általában a negyvenes éveink második felében veszi kezdetét. Egyénenként változó intenzitású és megjelenési formájú tünetekkel jelentkezik, ezért szinte lehetetlenség felkészülni rá. A csökkenő hormontermeléssel összefüggő folyamat a nőknél számtalan kedvezőtlen testi és lelki változást indít el, melyek többségét sem kivédeni, sem megelőzni nem lehet. A változókorú nők szervezetében egyre csökken, végül megszűnik a petefészkek hormontermelése. A fogyatkozó hormonok következményeként jelentkező panaszokat kezelni lehet, de a folyamatot megállítani vagy visszafordítani nem tudjuk. Sok múlik azon, ki hogyan éli meg ezt a korszakot, mit hoz ki ebből a nehéz időszakból, és mennyire engedi át az élete feletti irányítást a változókornak.
Mivel a panaszok gyakran a nőiesség legmélyebb és legintimebb területeit érintik, különösen nehéz lehet beszélni róluk. Az érintettek legtöbbször hallgatásba burkolóznak, és még legközelebbi szeretteiket sem avatják be abba, ami velük történik. Ez azonban további csalódásokhoz és elszigetelődéshez vezethet. Így történt ez a hatvanas éveiben járó Ildikó esetében is, aki csak azután volt képes szavakba önteni a szenvedéseit, amikor azok véget értek.
"Egy idő után nem éreztem magam nőnek"
- kezdi történetét Ildikó, aki elmondása alapján a "harmadik" típusba tartozik: azok közé, akiknek nemcsak megnehezítette, de jóformán tönkre is tette a mindennapjait a menopauza.
"Abban az időben aktívan sportoltam, a kisvárosunk egyik tánccsoportjának lelkes tagjaként hetente többször is mozogtam, fizikailag rendben voltam. Az emelésekkor és a nagyobb ugrásoknál éreztem először, hogy elcseppen a vizeletem , de kezdetben nem foglalkoztam a dologgal. Az inkontinenciát csak hallomásból ismertem, úgy mint az öreg emberek egyik betegségét. Sok idő telt el, mire a kellemetlen szagok és a folyton nedves fehérnemű ráébresztett arra, hogy komoly gond van velem. Tisztasági betétet kezdtem használni, amitől egy időre jobban éreztem magam, az intim tünetek azonban egyre csak fokozódtak.
A hüvelyszárazság miatt is gondom volt. A viszketés sebeket okozott, amivel előbb-utóbb orvoshoz kellett fordulnom. Akkor tudtam meg, hogy a csökkenő hormonszint hatására a hüvelyfal hámszövete elvékonyodott, ezáltal pedig védtelenebbé vált a fertőzésekkel szemben. Amint ezt a doktor úr kimondta, tudtam, hogy valamiféle húgyúti megbetegedés lesz a következő csapás. Hiába sikerült nagy nehezen kijönnöm belőle, a hüvelyszárazság sajnos megmaradt. Mivel már előtte sem nagyon szexeltünk a férjemmel, inkább maga a betegségtudat volt az, ami gondot okozott és megmérgezte a lelkemet.
Egyre kevésbé éreztem magam nőnek, mivel amellett, hogy a szexuális vágy már egy múltbéli emlék volt csupán, folyamatos fájdalmakat éltem át. Mindezekről persze senkinek nem mertem beszélni, teljesen bezárkóztam. Úgy éreztem, a párom és a családtagjaim is távolságtartóbbak lettek, de akkor nem sejtettem, hogy ennek én és persze a rendszeres hangulatingadozásaim voltunk az eredői.
Éveken át szinte folyamatosan stresszeltem női mivoltom elvesztésén, minduntalan feszült voltam. A depresszióra hajazó tüneteim és az állandó vizeletcsepegés miatt egy időben még a táncot is abba akartam hagyni. De akkor a háziorvosom rám förmedt, hogy a klimax miatt hamarosan csontritkulásom is lesz, szóval jobban járok, ha folytatom a mozgást. Mondanom sem kell, ezután nem sok kedvem volt elindulni a próbákra" - meséli Ildikó, aki panaszai miatt az elmúlt évek alatt igyekezett minden nagyobb táncfellépés és utazás alól kibújni. Gyakran hazugságokkal mentette ki magát, mert félt, hogy kellemetlen helyzetbe kerül.
Nem szívesen hagyta el otthona biztonságát, így azonban a barátok is el-elmaradoztak mellőle. Elmondása szerint mostanra lényegesen enyhültek a tünetei, amelyek pedig megmaradtak, azokat idővel megszokta. Amikor egy évvel ezelőtt nagymama lett, és a lánya kisbabája mellett segédkezett, akkor érezte először, hogy végre nem saját magával van elfoglalva. Hogy a pici eltereli a figyelmét az örökös szenvedésről, és mellette újra ki tud teljesedni, ezúttal már boldog nagymamaként.
"Stigmatizált menopauza? Ugyan már!
"Lehet, hogy én vagyok különösen szerencsés, de elmondhatom, hogy 54 évesen remekül érzem magam. Ha kerek perec rákérdeznek, nem tagadom, hogy klimaxolok, de mivel ez nem okoz számomra különösebb problémát, nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget - meséli Györgyi, akit mindössze a hőhullámok és a ritkán rátörő alvászavarok emlékeztetnek időről-időre arra, hogy bizony már ő is a változókorba lépett.
"Ha valami kellemetlenséget kell említenem, akkor a hőhullámokat mondanám. Az ugyanis, hogy kint kánikula van, és az ember lánya leizzad, a közhiedelemmel ellentétben nem hőhullám. Még csak kifejezetten melegnek sem kell lennie odakint ahhoz, hogy az arcom, a nyakam és a mellkasom egyszer csak kipirosodjon, a testem pedig erőteljes verejtékezésbe kezdjen. Egy ilyen roham nálam körülbelül 3-4 percig tart, fájdalommal nem, inkább csak kellemetlenséggel jár. Az évek alatt azonban ezt is megtanulja kezelni az ember, főleg, ha hozzám hasonlóan van némi túlsúlya, és kávéfüggő is, mert akkor fokozott veszélynek van kitéve.
A legrosszabb az egészben, hogy a hőhullám sokszor éjszaka is rám tör, megzavarva ezzel az alvási ritmusom. Ennek ellenére ezt nem nevezném kifejezettem alvászavarnak, egyszerűen úgy fogom fel, hogy hol leizzadva, hol pedig hidegrázással ébredek, de ez valahol a természet rendje - véli Györgyi, akinek mind ez idáig a szexuális életében sem okozott fennakadást a menopauza. Sőt gyakran úgy érzi, hogy második fiatalkorát éli.
- mesélte Györgyi, aki úgy véli, eddig sikerült jól kezelnie a változókori tüneteket. Számít rá, hogy érik még meglepetések, de biztos benne, hogy a későbbiekben is meg fogja találni a módját annak, hogy enyhítse ezeket és segítséget találjon a legkellemetlenebb tünetekre is.
