Diána már hat éve tünetmentes. Történetét azért mesélte el, hogy minden sorstársának hitet és erőt adjon a betegség legnehezebb időszakában is.
Diána története
A történetem 2011 novemberében kezdődött, mikor is egyik napról a másikra egy különös, égő érzést kezdtem érezni a jobb mellemben. Furcsálltam a dolgot, de nem törődtem vele, nem hittem, hogy bármi komoly bajom lenne. Gondoltam, amilyen hirtelen jött ez az érzés, úgy múlik majd el. De nem így lett. 2011 szilveszterén a fájdalom olyan erős lett, hogy elhatároztam, minél előbb el kell mennem mammográfiára. Január közepére kaptam időpontot. Akkor még mit sem sejtve mentem el a vizsgálatra, amely után nagyjából egy hetet kellett várnom az eredményre. Mikor kezembe fogtam a leletemet, és elolvastam azt a néhány sort, a kétségbeesés lett úrrá rajtam.
- állt a papíron.
Gondolatok kezdtek cikázni a fejemben. Milyen gyanús elváltozás? Mit jelenthet ez az egész? Nem tudtam, mit gondoljak, mit csináljak - aznap éjjel egy szemhunyást sem tudtam aludni. Másnap zokogva hívtam fel a nővéremet, aki azonnal át is jött hozzám, hogy átbeszéljük a dolgokat. Ez nagyon nagy segítség volt . Annyira féltem az ismeretlentől, hogy úgy éreztem, egyedül még arra sem lennék képes, hogy egy újabb vizsgálatra elmenjek. Nővérem azonban lelket öntött belém, és azonnal időpontot is kértünk az onkológiára. A kéthetes várakozás borzalmas volt. Szinte mindennap sírtam, rémálmaim voltam, láttam magamat meghalni... Folyamatosan a legrosszabb forgatókönyv körül forogtak a gondolataim.
Eltelt a két hét. Nővérem szerencsére velem jött a vizsgálatra - egyedül talán el sem mentem volna. Nem akartam tudni. Aztán jött az orvosom, bementünk az ultrahangos vizsgálóba, felfeküdtem az ágyra, és megvizsgálták a melleimet. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de nekem óráknak tűnt. Idegtépő volt a csend, de nem mertem megszólalni, nem mertem kérdezni. Egy idő múlva az orvos annyit mondott, hogy további vizsgálatokra lesz szükség. Ekkor megfagyott bennem a vér. Tudtam jól, hogy ez semmi jót nem jelenthet. Az orvos elvégzett egy biopsziát, hogy megtudjuk, pontosan milyen elváltozással állunk szemben. A mintavétel után aztán mindenre fény derült.
"Rosszindulatú daganat van a mellében"
Mikor az orvos kimondta ezeket a szavakat, úgy éreztem, mintha kiléptem volna a testemből és kívülről nézném a történéseket. Valamiféle tompaság, kábulat tört rám, fel sem nagyon fogtam, mi történik velem, miről beszél az orvos.
Miután kiléptem az orvosi szobából, úgy éreztem, mintha forogna velem a világ. Nővérem rögtön mellettem termett, látta rajtam, hogy teljesen elsápadtam, és segített leülni egy székre. Kérdezgetett, én viszont jó néhány percig nem tudtam megszólalni, de ekkor már sírni sem. Nem voltam magamnál. A következő órák történéseire nem is igazán emlékszem. Nővérem végig mellettem maradt, másnapra pedig sikerült annyira összeszednem magam, hogy elmondjak neki mindent.
A diagnózist követő hetekben felgyorsultak az események. Orvosom kitűzte a műtétem időpontját, és ekkorra már azzal is tisztában voltam, hogy le fogják venni a mellemet. Furcsa módon ez a hír már nem sokkolt annyira. Diagnózisom száguldó vonatként gázolt át rajtam, ehhez képest viszont a tény, hogy a jobb mellemet nem tudom megtartani, már csak apró problémának tűnt. A műtét előtti hetekben a nővérem segítségével sikerült összeszednem magam, úrrá lett rajtam az élni akarás. Eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, én ezt a betegséget le fogom győzni. Ha ehhez az kell, hogy levegyék az egyik mellem, akkor rajta, essünk túl rajta!
Megtörtént a műtét, levették a mellemet, ám ezzel még korántsem volt vége a dolognak. Várt rám még a rettegett kemoterápia és a sugárkezelés is. Azért mondom, hogy rettegett, mert ettől féltem a legjobban, és mint utóbb kiderült, nem is alaptalanul. Hallani olyan történeteket, hogy van, akinek meg sem kottyan a kemó, hogy alig jelentkeznek mellékhatások - sajnos, én nem ilyen sikertörténet voltam. Hogy akkor mégis milyen volt? Maga a pokol. Hat kemoterápiát írt elő az orvos háromheti rendszerességgel. Folyamatos émelygés, hányás, haj-, szemöldök-, szempillahullás - szinte minden lehetséges mellékhatás jelentkezett nálam. Meglepő lehet, de fizikailag bármennyire megviselt is a kezelés, a nehézségek mégsem törtek le, csak megerősítették bennem az élni akarást. Tudtam, hogy bármi áron túl kell élnem és meg kell gyógyulnom.
A hat kemoterápia után kezdődtek a sugárkezelések. Minden hétköznap mennem kellett, 28 napon át. A sugárterápiát fizikailag sokkal jobban bírtam, lelkileg viszont nagyon megviselt a monotonitás. Minden reggel ott ültem a váróban, hozzám hasonló sorsú, ám más-más állapotú betegekkel. Nehéz volt ebben a környezetben a pozitív dolgokra koncentrálni. De nagyon nagy szerencsém volt, hogy a nővérem végig támogatott. Amikor csak tudott, esténként átjött, erőt öntött belém, nem hagyta, hogy a depresszió magával ragadjon.
A végtelennek tűnő kezeléseknek pedig egyszer csak mégis vége lett. Vége. Egészen valószerűtlen volt, hogy nincs több sugár, nincs kemó, nem maradt más hátra, csak az öt éves hormonterápia, és természetesen a helyreállító műtét, hogy végre újra teljes nőnek érezhessem magam. Fellélegeztem. Büszke voltam magamra és az életemre, amelyet végre visszakaphattam. Mindennek pedig már hat éve. Az évek során a kontrollvizsgálatok egyre ritkábbak lettek, de még ma is félévente egyszer mennem kell. Túl vagyok az ötéves túlélési időszakon, és ma már ki merem jelenteni, hogy igen, meggyógyultam, legyőztem a mellrákot. Megharcoltam az életemért. Hogy mi segített végigcsinálni? Az élni akarásom és a nővérem szeretete. Ha a diagnózis után nem szedem össze magam és belesüllyedek a mély depresszióba, akkor lehet, hogy ezeket a sorokat már nem tudtam volna megírni. Én viszont nem adtam fel, és most úgy érzem, erősebb vagyok, mint valaha az életemben.
